Kőszív

~ Az üzenet ~

Thomas magzatpózba húzta össze magát, és várta a fájdalmat. Az azonban nem jött. Nagyon megkönnyebbült. Úgy látszik, ma megúszta ennyivel. Még mindig meg volt rémülve, de már nem félt. Óvatosan kinyitotta a szemét, és meglátta a házvezető ábrazatát. Kétségtelenül fenyegető volt, viszont már egy kicsit enyhébb, mint mikor rajtakapta a mazsolalopáson. De hát mit tehetett volna? Hiszen olyan éhes volt! Akkor négy órája evett utoljára.
- Most ennyi volt, kölyök, de ha mégegyszer meglátom, hogy lopsz, letöröm a kezed! Megértetted?! - förmedt rá a fiúra.
- Ii-gen. - szólalt meg rekedten.
Ekkor Timothy izmos lépteivel elhagyta a helyszínt. Most nem nézett vissza fenyegetően, mint máskor szokott. Ezen Thomas roppantul meglepődött. Elhatározta, hogy ennek utána fog járni. Ha kockázatos, akkor is. Már azóta motoszkált a fejében a gondolat, hogy nem csattant el a szokásos pofon.

Ahogy Timothy haladt a kétoldalon sorakozó szobák mellett, elgondolkodott: "Miért is nem pofoztam fel azt a szerencsétlent? Hiszen megérdemelte volna!"
Ekkor megakadt a szeme a mazsolástálon. Azonban már egyetlen szem mazsola sem volt benne. Csupán egy sebtében letépett papírdarab, amelyen ez állt: "Mit tett azzal a kicsiny gyermekkel?! Mit tett vele? Ki tudja hányadszorra! Ezentúl nem fogom tűrni ezt. A mazsolát pedig odaadtam a gyermekeknek. Margaret Schott-tól hallottam, hogy alig kapnak enni. Borzalmas mit művel, maga szánalmasan gonosz ember!"
Timothy azonnal tudta, ki írta a levelet. Először elkapta a harag mérges hulláma, de szerencsére sikerült lenyugodnia. Különben ki tudja, talán még az oszlopot is szétzúzta volna.
Átvillant az agyán a kép, ahogy csapzottan, könnyes szemmel áll az ajtóban az a nő. Még a nevét sem mondta meg. Bella. Ez illene hozzá. "Teringettét, te tökkelütött! Hagyd azt a nőt! Csak egy jelentéktelen asszonyszemély! Semmi más. Hiszen már megtanulhattad volna, hogy egyikben se bízz meg!" Újrajátszotta magában a sok-sok évvel ezelőtti emléket. Még mindig érezte magában azt a mély sebet, amit Charlotte hagyott benne. Azt a gúnyos pillantást, ami ezt üzente: "Hát te bugyuta ficsúr! Tudhattad volna, hogy holmi koszos virággal, és egy ócska verssel esélyed sincs!" Majd egy gunyoros mosoly kíséretében elviharzott. És Thimoty pedig pont úgy élte meg, mint egy pusztító vihart, ami kiöl minden boldogságot az életéből.