Kőszív

~ Rose anyó II. ~

Anyókánk a családjára gondolt. Egy fogalomra, ami már nem létezik. Ki tudja milyen régóta. Még maga Rose anyó sem tudta. Eddig mindig rejtegette maga elől a lelkébe égett öreg emlékeket. De most úgy érezte, hogy muszáj engednie a kísértésnek, és oly sok év után először, szelíden tűrte, hogy a szeme elé kússzanak a múlt képei. Az a család úgy omlott össze, mint egy viskó, mikor kicsit nagyobb szélfuvallat éri. És akik ebben a házban laktak, azokra mind ráomlott ez a teher. De leginkább az édesanyára és a gyerekekre. Rose anyó volt az egyik lány, a másik pedig a húga, Emili. Már egy ideje felfigyeltek arra, hogy a szüleik között egyáltalán nem olyan a kapcsolat, mint régen. Ez a két ártatlan gyermek csak a veszekedést, a sírást és a következményeket látta. Meg az apjuk hűlt helyét.

Egyik reggel, mikor a gyerekek vidáman szaladtak a szüleikhez a szokásos reggeli ölelésre, nem volt kit a karjukba zárni. A két lány visszahőkölt a nagy csöndre mikor senki sem válaszolt a kiáltozásukra. Ekkor halk szipogást hallottak a szüleik szobájából. "Vajon mi történhetett?" - néztek össze ijedten. Csöndesen benyitottak, és legnagyobb meglepetésükre nem a mosolygó arcokat, és az ölelésre tárt karokat látták, hanem az édesanyjukat az ágyon görnyedve, keszkenővel a kezében. Azonnal odarohantak hozzá, és átölelték. Egy pillanatra abbamaradt a szomorú sírás, de a következő minutumban újult erővel tört elő a meghasadt anyai szívből. Erre Emilinek is potyogni kezdtek a könnyei. Édesanyjuk magához húzta és együtt sírtak. De Rose nem így tett. Csak állt hallgatagon mellettük. "Mindig is tudtam, hogy ő más..." - gondolta a két lány édesanyja. De biztos volt benne, hogy attól, mert Rose nem sírt, ő legbelül mégis zokog. Csak nem mutatja ki. Hogy miért, azt már sohasem tudhatta meg. Attól fogva az édesanyjuk mindig búskomor volt. Egy-egy halovány mosoly megjelent néha sápadt arcán, de az is hamar lehervadt róla, mikor eszébe jutott a lányai apja. Hogy elárulta a családját. Magukra maradtak. Teljesen egyedül. Soha nem tudta megbocsátani neki azt, amit tett. Ő egyáltalán nem így képzelte férjével az elválást. Azt hitte majd valamelyikük sírjánál fog megtörténni a végső búcsú, nem a közös házuk hálójában.

- Ne bőgj már asszony! - ordította villámló szemekkel a férfi. Szegény fiatal feleség rászorította fehér kezét sajgó arcára, és kétségbeesetten próbálta visszatartani az előtörő könnyeket. Tekintetéből sugárzott a rémület. Látszott rajta, hogy ez nem először fordul elő.

- De Frank! Nem teheted ezt velünk! - kiáltotta reményvesztetten a fiatalasszony.

- De igenis megtehetem! - hangzott a fenyegető válasz. A lányok édesanyja nem mert többet egy szót sem szólni. Még egyszer utoljára felnézett a férjére, de már nem is remélte hogy meghathatja. Ekkor Frank kiviharzott a szobából. Az asszony megtörten odalépett az ágyhoz, és leroskadt. Csöndben sírt, amikor a lányok hirtelen benyitottak a szobába. A fiatal édesanyát nagyon megviselte, hogy az így sem fényes anyagi helyzetük csak még jobban leromlott. Alig tudtak ételhez jutni, mert az asszony csekély fizetéséből csak kéthavonta egy fél kenyérre futotta. Az anyuka evett a legkevesebbet, és csakis gyermekei érdekeit nézte. Sokszor előfordult, hogy ő nem is evett, csakhogy a lányok ételhez juthassanak. Ők, akkor még nem tudták felfogni, mit jelent ez, de amikor az édesanyjuk egyre jobban kezdett leépülni, értették csak meg, hogy milyen tartalommal bír, ha egy édesanya megvonja magától az ételt annak érdekében, hogy a gyerekeinek jusson. Az asszony fénylő gesztenyebarna hajába egyre több ősz szál vegyült, majd teljesen megőszült. Rettenetesen lefogyott, szinte alig volt rajta zsír. Szörnyű látvány volt. Szinte az összes könnyét elsírta. Ez addig ment, amíg szegény asszony legyengült szervezete már nem bírta tovább, és feladta a harcot. Még a legjegesebb szívű embernek is megesett rajtuk a szíve. Két árván maradt kislány, akik olyan szegények, mint a templom egerei. A temetésre az egész falu elment. Kivétel nélkül mindenki zokogott. Illetve egy kivétel mégis volt. Azt hiszem tudjátok ki volt az.