ENGEDD MEG!

10. rész

Bogi

A mai napot két dolog miatt várom nagyon. Egyrészt végre kikapjuk a projektfeladatot, másrészt először fogok részt venni a könnyűzenei ismeretek kurzuson. Ebben a félévben végre kaptunk egy szabadon választható órát és mi sem természetesebb, hogy erre esett a választásom, ugyanis kicsi korom óta gitározok. Amióta elkezdtem egyetemre járni, esélyem se volt játszani a nagy hajtások miatt, de most eljött az én időm. Az énektechnika és hangszerhasználat felére jelentkeztem és izgatottan várom, hogy újra gitárt tarthassak a kezemben.

Reggel hét órakor kikelve az ágyamból bebújok Hanna mellé, hogy tudassam vele, tényleg semmi probléma nincs köztünk. Megérezve, hogy lesüpped mellette az ágy, megfordul és meglátva engem, széles mosolyra húzza a száját.
- Hogy vagy? - kérdezem suttogva, nehogy felébresszük a többieket. Úgy tűnik, ma mindannyiunknak szerencséje van és nem kell korán kelni. Angi még az igazak álmát alussza hortyogva és Bernadett se lépett le még. Mi is ráérünk tíz óráig. Hát igen...nem vagyok egy sokáig ágyban maradó típus a többiekkel ellentétben.
- Ezt tőled is kérdezhetném. - feleli kitérve a válasz elől. Mivel én se szívesen kezdeném a napot egy mély beszélgetéssel, válaszul megforgatom a szemem és a hátamra fekszem. - Mi lenne, ha órák előtt beülnénk egy kávéra? Csak ketten. Ha már tegnap nem sikerült. - néz rám boci szemekkel. Mosolyogva rábólintok és kikászálódok az ágyából. Nagyon remélem, hogy nem futunk össze Mr. Látvánnyal.

🖇️

A projektfeladat kurzus termének ajtaja előtt várunk, mert ismeretlen okok miatt zárva találtuk. Az óra adónkat a nap bármely napszakában ebben a teremben megtalálhattuk, ezért furcsálltam, hogy nincs itt. A csoporttársaink türelmetlenül toporognak és Hanna is fujtat egyet mellettem állva. Izgatottan vártuk a feladat részleteit, ami a következő öt hónapban nagyban befolyásolni fogja a napjainkat. A folyosón rajtunk kívül más nincs, tőlünk zeng az épület második emeleti jobb szárnya. Körbe tekintek a már jól ismert helyen, hogy eltereljem a gondolataimat. Az egykor fehér falak piszkosan vontak körbe minket, különböző eseményeket, tanításon kívüli foglalkozásokat hirdető plakátokkal tele aggatva. Zeneklub, röplabda csapat, foci, Valentin-napi parti. A folyosó egyetlen természetes fénnyel ellátó ablakkal rendelkezet, ahonnan ráláttam a létesítményt körbe ölelő szürke parkra. Egy lélek se járt kint a zord hidegben. Rápillantottam az ablak mellett álló Krisztiánra, aki egyből észlelte, hogy őt nézem és kacsintott egyet. Kíváncsi vagyok, vajon foglalkoztatja - e a fogadásunk. Egy részem azt kívánja, bár elfelejtené, viszont a másik részem még emlékszik az érintéseire. Tökéletes szerető.  Megrendülök egy pillanatra magamtól. Tényleg képes vagyok így gondolkodni? Létezni? Kerülni az eget rengető boldogságot és megelégedni a testi örömökkel? Igen. Nem. Küldök felé egy ravasz mosolyt, hogy véletlenül se észlelje zavartságom, közben magamban elrebesgetek egy fohászt, hogy minél előbb megjelenjen a tanár. Miért kezdek kételkedni magamban? Talán ahhoz lehet köze, amiért a kávézóban, amíg Hanna beszélt hozzám, végig a betérőket pásztáztam és mikor indulnunk kellett, én csalódottan sétáltam ki onnan.
A lépcsők felől hirtelen nagy ricsaj kerekedik, odakapom a fejem a társaság nagy részével együtt. Két srác rohan felénk, arcukon zavartság. Az egyiknek szőke raszta haja mintha különálló életet élné, tincsei egyenként csapódnak arcába aztán emelkednek a levegőbe. Felismertem, Dávid a buliból. Mellette egy rövid, vörös hajú srác ZAKÓBAN loholt. Szemükkel pásztázták "kis csoportunk" és mikor észrevettek, felém vették az irányt. Mi a fene...?
- Bogi? - néz rám kérdőn a vörös, miközben próbál levegőhöz jutni. Felhúzott szemöldökkel bólintok, de közben Dávid beleboxol a vállába.
- Persze, hogy ő az Plesz. Velünk kell jönnöd! - jelenti ki kétségbe esett arccal. Hirtelen nem is tudom mire gondoljak.
- Miért?
- Fontos! Gyere már! - ragad karon és elindulva magával húz. A szeme nem illik az arckifejezéséhez, ezért gyanakodva lecövekelek és megismétlem a kérdést. Az ismeretlen srác beletúr rövid hajába és toporogva mélyen a szemembe néz.
- Segítened kell! - Megadóan mutatok, hogy menjünk. Még van pár perc az óra kezdete előtt, így velük tartok, bár elképzelésem sincs miben tudnék segíteni. Az ábrázatukból semmi jó nem sugárzik, az adrenalin szintem kezd emelkedni és csak reménykedni merek, hogy a vészhelyzetnek semmi köze pókokhoz. Dávid olyan tempót diktál, hogy szinte futnom kell utána le a lépcsőn, a bejárati ajtón keresztül egyenesen a parkba. A vörös jön utánunk.
- Mi ez az egész? - kérdem félve. Arról tudok, hogy Dávid, Zsombornak a haverja. Talán vele történhetett valami? Miért én segítsek? A fülemben dobogott a szívem, de nyugodtnak próbáltam mutatni magam.
- Ott. - mutat egy alakra, aki az egyik pad mellett ácsorog. Hátulról nem ismerős, nem ő az és nem is tűnik úgy, hogy bajban lenne. Odaérve hozzá, Dávid megpaskolja a vállát, mire megfordul. - Itt is van! - mutat rám. Megpillantva először ledöbbenek. Ikrek talán?
- Tudod, hogy ki vagyok? - kérdezi az idegen. Nemleges választ adok és kérdőn nézek rájuk.
- Dávid testvére..gondolom. - kínosan elhúzom a számat. Tudnom kellene?
- Pontosabban az ikertestvére. - húzza ki magát. - Magyar Bence. - mutatkozik be és nyújtja a jobbját, mire kezet rázok vele. - És te, Boglárka..
- Csak Bogi. - szólok közbe és teljesen összezavarodom. - Mibe kell a segítségem? - kérdezem gyanakodva.
- Nos, Boglárka, fontos kérdésre kell válaszolnod. - Teljes nevem hallatán szúrós pillantást vetek rá és türelmetlenül várom a kérdést. - Melyikünk a helyesebb? - mutat magára, aztán Dávidra. Az állam a földet súrolja. Mi vaaan?
- Ez volt a vészhelyzet? - kérdezem dühösen.
- Mi más? - von vállat az újonnan megismert fiú. - Ikrek vagyunk, nehéz a döntés, nem? A hajam....
- Ezért ráncigáltatok ide?? - kelek ki magamból. - Idióták... Mi bajotok van? - A roham léptek alatti kezdődő pánikom egy szempillantás alatt elszáll, hajamba túrva visszafordulok az egyetem épülete elé. Mögöttem nevetés hallatszódik és Bence utám kiállt.
- Nem válaszolsz? - Dühösen, hátra se pillantva bemutatok nekik. Felérve a terem elé, egy lélek sincs a folyosón. Elsőször azt hiszem, rossz emeleten vagyok, az ajtón kétszer is leellenőrzöm a számot. Kétszáz-huszonkettő. A kedvenc számomból álló együttes. Sajnos jó helyen vagyok, ami azt jelenti, megy az előadás. Fantasztikus...csodálatos. Ha eddig a dühöm egy kicsi gyíkra hasonlított, akkor most már egy igazi sárkányra. Nem hiszem el, hogy azok a gyökerek szórakoznak velem... még, hogy melyik helyesebb...elkéstem miattuk, de bosszúmtól nem fognak megmenekülni. Kínosan beletúrok a hajamba és benyitok a terembe. Mindenki a helyén ül, a lektorunk a vetítő előtt épp magyaráz valamiről. Ahogy belépek, hidegen rám néz aztán vissza is fordul a tömeghez. Behúzott nyakkal tekintetemmel megkeresem Hannát, felsurranok hozzá és lehuppanok a mellette lévő kényelmetlen székre. Úgy vigyorog rám, mintha épp most derült volna ki, hogy nyert a lottón. Kérdőn nézek rá, ma mindenki megbolondult?
- Baráth Boglárka! - szólít fel szigorúan a Illés tanárnő. - Attól függetlenül, hogy Önnek már megvan a projektje, elvárom, hogy időben érkezzen és figyelmesen ülje végig ezt a másfél órát. - Döbbenten hallgatom. Mi az, hogy megvan a projektem? Ákos intézett valamit, amiről nem tudok?
- Elnézést - hangom tele van zavartsággal -, pontosan milyen projekt? - Kérdésemre egy szúrós pillantást kapok és páran úgy néznek rám, mintha dilis lennék.
- A félévi munka, amit Ön egy bandával tervez végigvinni. Az előadás előtt le is papíroztunk mindent, a példányát óra végén odaadom. - Egy bandával? Nem kérdezek többet, láthatóan így is pikkel rám a késés miatt, majd óra végén kiderül. Jobb lett volna, ha Ákos előre értesít a dolgokról, így megkímélhetett volna a zavarba ejtő pillanattól. Bár úgy látszik mostanában elég sok van belőle...

A nem teljesen másfél óra kínkeservesen lassan telt el. Eddig azt terveztem, hogy okosan fogok dönteni a projekttel kapcsolatban, nem terhelem túl magam, erre kiderül, hogy nem is kell ezzel bajlódnom. Bár érthetetlen számomra, hogy egy banda - bárkik legyenek is - elfogadható erre a feladatra. Hanna csendesen figyelt egész végig, mintha mondani szeretne valamit, de akárhányszor kérdeztem mit szeretne, mosolyogva a fejét rázta.
Miután elbocsátást nyertünk, egyenként álltak fel a diákok és indultak a kijárat felé, én a régi, vaskos asztalhoz sétáltam, ahol a tanár már várt.
- Eddig nem volt olyan diákom, aki zenei irányt választotta volna, kicsit messze áll attól, amit itt tanulnak. Viszont tudom, hogy mennyire elhivatott, ezért elfogadtam. Kíváncsian várom mit hoz ki belőle. - Kezembe nyom egy halom papírt és megpaskolva a vállam kimegy a teremből. Hanna az ajtóba vár, de én a kezemben tartott köteget vizslatva megdermedek. Ilyen nincs! Átkozott legyek....
A zenekar aláírásánál ez szerepel: Fedák Zsombor.