ENGEDD MEG!

7. rész

Zsombor

A fojtogató érzés a mellkasomban egyre jobban erősödik, ahogy beljebb lépek az üzletben. Odaérve a lányhoz próbálok lazának tűnni, viszont nehezen megy. A volt pszichológusom most büszke lenne rám, hogy ezt megléptem. Az órámra pillantok, már 3 perce itt tartózkodom. Kitartást haver, hiszen meg akarod ismerni, nem? Itt a lehetőség. Bár jobban örültem volna, ha nem egy ilyen helyen kerül erre sor. Annak meg főleg, ha az agyam nem arra lenne kíváncsi vajon milyen lehet az ágyban? Halk, vagy hangos? Visszafogott, vagy egy igazi kis tigris? Domináns alkat? Na jó....elhessegetem ezeket a gondolatokat, azzal a képpel együtt, ahogy a melegítőmben riszálja előttem a hátsóját, de nem túl messzire. Tudnom kell a válaszokat...
- Helló! - köszön. Bársonyos hangja enyhít egy kicsit a szorongásomból. Leülök a vele szemben lévő székre és ösztönösen elmosolyodom.
- Kintről úgy tűnt elakadtál valamiben. - Bármeddig el tudnám nézni, ahogy a tolla végét érzékien simítja az egyik szája sarkától a másikig.
- Excel... - sóhajt lemondóan. - Mindegy, feladom. Kiszámolom inkább. - nevet fel kínosan és felemeli a telefonját.
- Hadd nézzem! - nyúlok a laptopjáért reflexszerűen és átvizsgálom az adatokat. Az elmúlt két évem másról sem szólt, mint bugyuta táblázatokat összerakni. Az ember azt hinné, hogy egy egyetemen végre nem óvodás feladatokat kell megugrani, mégis mást sem csináltam, mint táblázatba foglaltam különféle csoportok adatait, összevetettem azokat és elemeztem. Ráadásul a gyakorlati helyemen is én voltam az, aki Excel-be vitte fel a csoportvezetők által összegyűjtött információkat. Gyorsan kijelölöm a megfelelő rubrikákat és elvégzem a műveletet, majd visszatolom a gépet Bogi elé, aki annyira döbbenten néz rám, mintha legalább két fejem lenne.
- Ennyi? Összesen két perc alatt véghezvitted azt, amit én már.... - lepillant az órájára és nevetve folytatja - húsz perce próbálok megcsinálni.  - Megrántom a vállam és próbálok nem totálisan bunkó lenni, de valljuk be, ezt általános iskolába már tudni kell, ami totál ledöbbent, hogy neki mégse sikerül. Amennyit láttam belőle a múlt félévi közös társadalomtudomány óránkon az az, hogy nagyon precíz és pontos. A prezentációit úgy adta elő, mintha egész életében ezt csinálta volna. Sose bakizott, nem mondott félre szavakat, érdekessé tette az amúgy unalmas anyagot, ezzel mindenkit lenyűgözve. Köztük engem is. Nem csak a tudásával, azért férfiből vagyok na. De annyira elérhetetlennek tűnt, aztán az életem nem is úgy alakult. Ennek ellenére most itt ülünk, és segítek neki egy nevetségesen könnyű dologban.
- Őszintén nem tudom eldönteni, hogy tőrbe akarsz-e csalni, avagy nem. - nézek rá félrebillentett fejjel.
- Miért akarnálak tőrbe csalni? - húzza össze a szemét.
- Mert teljesen belém vagy habarodva. - Nem hiszem, hogy marketingesként ne tudná megcsinálni. Húzom az agyát egy kicsit, meglátjuk, hogy reagál. Eltátja a száját és újra elönti arcát a pír. Feljebb tolja orrán a szemüvegét és lesajnálóan néz rám. Csodálom, hogy pár másodperc alatt képes volt összeszednie magát.
- Kezdjük azzal, hogy nem kértem a segítséged, de hálás vagyok érte. Így száz százalékban el fogják fogadni és végre nekiállhatok máson dolgozni. Ami mellett nem mehetek el, hogy beléd vagyok habarodva? - kérdi diplomatikusan és felnevet. - Felejtsd el! Fordítva? Hmmm...elképzelhető, hiszen mióta leültél, teljesen  be vagy feszülve. - Szépen a maga oldalára fordította a helyzetet. Ez tetszik! Az viszont nem, hogy észrevette mennyire nyugtalan vagyok.
- Egy biztos! - hajolok át az asztal felett, közben lehajtom a laptopját, hogy ne legyen útba. - Teljesen elvesztem tőled az eszem! - Arcunk olyan közel kerül egymáshoz, ha még egy picit közelebb mennék, ajkaink összeérnének. Szívem szerint eltüntetném köztünk ezt a pár centit, de nem. Még nem tehetem. Hiába mond el egy csók többet minden szónál. Hiába kóstolnék bele édes ajkaiba. Hiába látom szemeiben a vágyat, kipirult arcát és levegőért küzdő mellkasát. A kémia tökéletesen működne, de nekem az nem elég. A baleset óta most érzem ezt először. Egy érzés, amibe belekapaszkodhatok és megmenthet. Zöld szemei nagyra nyílnak és beleharap a szája szélébe. Csessze meg!! Akkor is ha ámítás az egész, meg kell csókolnom. Amint mozdulnék előre, nagy csörömpöléssel felborítja a csészéjét, amiből a maradék barna lötty elönti az asztalt. Egyből kapcsolok, kiegyenesedve felkapom a laptopját, amit majdnem elért már a folyadék. Bogi zavartan motyogni kezd és a szalvétájával feltörli a koszt, amit okozott. Miután végzett, visszateszem elé a készüléket és elégedetten elvigyorodom. - Nem tagadhatod!
- Óóóó, dehogy nem!... mármint... nincs mit. - Javítja ki magát, mire elnevetem magam. Akkor játszunk így, kihívás elfogadva. A mai meccset nem nyerhetem, ezért elterelem a témát.
- Mihez kell az Excel?
- Részmunkaidős vagyok egy digitális reklámügynökségnél és oda kell. - sóhajt egyet, ami mellett nem tudok elmenni.
- Nem szereted?
- Szeretem a szakmám. Viszont előző félévben túlhajtottam magam, aminek nem lett szép vége. Minden kisebb munkát átpasszolnak nekem, amivel eddig nem volt semmi gondom, de a projektfeladat mellett ez már sok. A lányoknak igazuk van, de azért is vállalok ennyi mindent,mert így több a fizu is. Ha visszalépek, nem fogom tudni finanszírozni az ittlétem.  - fakad ki. A korábbi dolgoknak nyoma sincs, mintha nem is nekem mondaná, hanem csak hangosan gondolkozna. - Ne haragudj, nem akarlak ezzel untatni. Én nem...- kezd el magyarázkodni, de leintem. Erős késztetést érzek arra, hogy segítsek neki valahogy.
- Az otthoniak nem tudnak segíteni? - puhatolózom. Egyből nemet int és lesüti a szemét.  - Oké. Mi ez a projektfeladat? - húzom közelebb a székem az asztalhoz és kíváncsian nézek rá. A kérdést feltéve egyből beszélni kezd. Beavat a projektfeladat fontosságába. Egyből hálát adok az égnek, hogy nekünk ilyen nincs és, hogy a szakmai gyakorlaton kívül másba nem kell részt vennem, így több szabadidőm van. Elmeséli a múlt félévben történteket, hogyan birkózott meg a feladatokkal és, hogy a végén mennyire lemerült a szervezete. Teljes beleéléssel mondja, mondja és mondja, néha még mutogat is közben. Figyelek minden egyes szavára, kézmozdulatára és azon jár az agyam, nem gondoltam volna, hogy fél óra leforgása alatt ennyi mindent megtudok róla. Határozott, céltudatos, szenvedéllyel teli a tanulmányai iránt, közben bohókás és néha kétbalkezes. Annyira sokrétű és mindegyik oldalát szeretném megismerni. A bulin kaptam egy szeletet a bénázós, pajkos oldalból, ma pedig egy másikból. Két dologban biztos vagyok. Az egyik, hogy nem tudok betelni vele. A másik, hogy egy pillanat alatt elfeledtette velem a gyász keserű ízét és a feszültség teljesen elszállt belőlem. Már nem egy olyan helyen voltam, ahol túlélnem kell. Teljesen ellazultam.

Valahonnan megszólal a Hair  egyik dala, ami kizökkent minket a beszélgetésből. Bogi fülig elvörösödve kap a táskájához, kiveszi belőle a telefonját és gyorsan kinyomja. Soha senkinél nem hallottam ezt csengőhangként és még mielőtt viccesen szóvá tenném, megelőz.
- Ne haragudj - neveti el magát kínosan. - Ki ment a fejemből, hogy vissza kell állítanom. Hanna rettentően vicces lány.
- Gondolom te se vagy ártatlan.  - nevetek vele együtt.
- Ez...ez egy visszavágás a múltkoriért. Gyorsan visszahívom, azt beszéltük, hogy itt találkozunk óra...Neeee - kiáltja el magát hitetlenkedve és elszörnyedve néz rám. A képembe tolja a telefonját, amin hat nem fogadott hívás és tizenegy sms, mind a barátnőjétől. Nem értem miért ekkora probléma ez. Sürgetve hozzáteszi: - Az időt nézd! - Tíz óra huszonnégy perc. Ahaaa, szóval a második órám is elkezdődött. Egyikünknek sem tűnt fel, hogy ennyire elment az idő, viszont vele ellentétben, én nem esek kétségbe ez miatt. Kapkodva teszi cuccát a táskájába és már áll is fel az asztaltól. - Köszi mindent és ne haragudj, hogy dilidokinak használtalak.
- Mennyire vagy késésben? - állok fel én is.
- Még van fél óra vissza az első kurzusomból. Neked?
- A második megy már tíz perce kb. - legyintek.
- Miii?? - kerekedik ki a szeme. - Sajnálom.. - kezd bele
- Nehogy! Az elsőre alapból nem mentem be. Nyugi! Te komolyan berohansz az utolsó percekre? - húzom fel a szemöldököm. Bólint egyet, közben magára kapja a kabátját és a nyaka köré csavarja a sálját. - Maradj! - dobok felé egy elragadó mosolyt. - A másodikra bőven van időd - tippelek - , és a tegnapról még nem is esett szó. - Reméltem, hogy ez beválik, de nem. A kijárat felé indulva felkacag.
- A tegnapról sose fogunk beszélni. - Ahogy ezt kimondja, felismerés csillan a szemében és lenéz a kezére, amiben egy vászonszatyrot szorongat. Visszalép hozzám és az ölembe ejti. - Ez a tied! - elfordulna, de a keze után nyúlok és megfogom azt.
- Jössz nekem pár pletykával. - kacsintok. Szem forgatva kihúzza tenyerét az enyémből és hátra se nézve csak ennyit mond:
- Majd meglátjuk! - Az üvegen keresztül nézem, ahogy elrohan a járdán az egyetem felé. Előveszem a telefonom, kikeresem Dávid számát és rányomok a hívás gombra. Van egy kiváló ötletem. A negyedik csengésre fel is veszi és én köszönés nélkül már bele is vágok.
- Szólj a többieknek, hogy órák után egyből nálam tali! Fontos megbeszélnivalónk van!
- Csá haver neked is! Légy oly szíves, tedd ezt meg nekem...- parodizál ki. Végighallgatom a helyes telefonbeszélgetésről szóló okítást (jézus, mi baja), ami vagy öt percet vesz igénybe, közben belenézek a szatyorba, amit Bogi beleejtett az ölembe. A tegnapi ruhák gondosan összehajtogatva lapulnak a cipős doboz felett. A cipőt látva az elmém egyből egy melankolikus síkra térne, de Dávid szerencsére felkiált a vonal másik oldalán.  - Végre kihúzod a fejed a gödörből, mi? Miről van szó?
- Újra össze kellene hozni A bandát. - A reakciója egy hatalmas HÚÚÚBAZDMEG. Ez lesz a könnyebbik része a tervemnek: rávenni a többieket, hogy álljunk össze újra zenélni. A nehezebbik: mivel azt szűrtem le, hogy Bogi nem hajlandó segítséget elfogadni, el kell érnem, hogy ne legyen más választása.