A három cárevics

1. Riftan

Bár a nap még épp csak felemelkedett annyira, hogy aranyba vonja Zariva tornyait, a városban már lázas készülődés zajlott. Az emberek kora hajnalban felkeltek, hogy hozzáláthassanak az épületek feldíszítéséhez. A tehetősebb emberek külföldről, a tengeren túlról rendeltek egzotikus virágokat, amelyeket szolgáik hatalmas, roskadásig teli kosarakban cipeltek fel a kikötőből. A szegényebb családokból mezítlábas gyermekek szaladtak utánuk, felszedegették a szépséges, véletlenül elszórt szirmokat. Aki nem tudott virággal díszíteni, az a legdíszesebb szőnyegeit, drapériáit akasztotta ki. Mind lelkesen készültek a cár elsőszülött fiának születésnapjára, melyet közvetlenül a másodiké követ majd.

A carica ugyanis két fiúgyermeknek adott életet huszonkilenc esztendeje. Bár a második gyermeknek nyakára tekeredett a köldökzsinór, így őt csupán egy órával később sikerült világra segíteni, egészséges, erős ifjak lettek mind a ketten. A másodszülött azonban ezen kis komplikáció miatt, másik napon sírt fel, ezért ünnepli Zariva lakossága az ikreket egy nap eltéréssel.

Emerich születésnapja rendszerint katonai parádékból, felvonulásokból, játékos próbákból állt. Nem is csoda, hiszen a cár elsőszülött gyermekét egészen kisfiú kora óta képezték a hadsereg legjobbjai. A fiú több időt töltött a nyers férfiak körében, mint a családjával, így maga is egy rideg tinédzserré, majd zárkózott, erős, sztoikus fiatalemberré vált. Távolságtartó magaviseletét azonban levetkezte a születésnapján. A megrendezett játékokon bárki kihívhatta, ő pedig senkit sem utasított vissza.

Én magam is korán keltem. Bár bátyám velem szemben is gyakran olyan hűvös volt, akár egy idegennel, mégis tipegő korom óta rajongtam érte. Gyakran töltöttünk időt együtt, megtanított a stratégia fortélyaira, segített a tanulmányaimban... Ha megkértem rá. Éppen ezért különleges ajándékkal készültem neki, amit szerettem volna mihamarabb átadni, hogy már viselhesse a játékok alatt.

Volt egy sejtésem, hogy hol fogom megtalálni. Ifjabbik bátyám, Serafim közölte még tegnap este, hogy házon kívül lesz. Sejtettem, hogy bordélyba vagy kocsmába ment, de... Nem akartam megállítani, fölösleges lett volna, hiszen úgysem hallgat rám. Anyánk nem egyszer figyelmeztette, hogy élvhajhász életmódja előbb-utóbb tönkreteszi, Serafim viszont csak nevetett, és azt felelte:

- Akkor addig kell kiélveznem ezt az életet, amíg egészséges vagyok!

Emerich születésnapjának reggelén a nyakamat mertem volna rá tenni, hogy középső testvérünk el fog késni a közös reggeliről, az egyházi ünnepségről, de talán még a felvonulásról is.

Lakosztályának ajtajára rá sem nézve száguldottam le a palota kék márvány lépcsőin, odabiccentve a sorra tisztelgő őröknek. Selyemövem rejtekében éreztem a súlyát az ajándéknak minden egyes lépésemnél. Egy részem tartott tőle, hogy nem fog neki tetszeni, hiszen valójában mindene megvan, és az igazat megvallva, Emerich nem rajong a túlságosan díszes dolgokért. A kardja viszont a pengéje hegyéig arannyal vésett, ez tehát adott némi reményt.

Amikor a gyakorlótérre toppantam, pontosan az a látvány fogadott, amire számítottam. Annak ellenére, hogy a nap már melengette szépséges fővárosunkat, az éjszaka hűvöse még kitartóan csipkedte a szabadba lépők bőrét. Bátyámat viszont nem zavarta, ő egyszerű, fehér, dísztelen, ujjatlan felsőjében csépelte a gyakorlóbábút. Mozdulataiból feszültség áradt, mégis fegyelmezett volt, ritmusosan záporozó csapásain látszott, hogy tökéletesen kiszámította minden egyes ívét. Aranybarna bőre ragyogott a verejtéktől.

Amikor szablyájának ívelt pengéje beragadt a bábu kemény fejébe, végtére is vettem a bátorságot, és odaléptem hozzá. Nem szívesen zavartan Emerichet gyakorlatozás közben, mert általában csak mogorván elküldött a tanítóimhoz - hiába évek óta nem voltak tanítóim.