A három cárevics

2. Serafim

Hogy a két napos ünneplés mennyire ki tud meríteni egy embert! Bár nem is az ünneplés lenne kimerítő, csak épp ez a hivatalos magamutogatás... Hát az sem lehetne ilyen szörnyű, ha pellengérre állítanának! Bátyám nélkül ráadásul rém unalmas az egész. Az ajándékát ugyan még este ideadta – diszkrét kis fülbevaló, aranylánccal, lazurittal –, mégis...

Kész szégyen, hogy immár huszonkilenc esztendősen a bátyám után sóvárgok! – gondoltam magamban, miközben a lakosztályom felé botorkáltam a palota folyosóján. Az utolsó reményem a lányokban volt, hiszen a cárevicsek ágyasai nem vehetnek részt a nyilvános ünnepségeken. Az én kreatív virágszálaim azonban mindig készültek valamivel számomra, amivel végül teljesen levettek a lábamról, és, őszintén szólva, jobb is, hogy nem publikusan kellett valamivel megajándékozniuk.

Az őrök a lakosztályom ajtaja mellett széles mosollyal tisztelegtek, mielőtt beléptem. Jobb volt ez a baráti légkör, mint az a véresen komoly fegyelem, amit Emerich követelt. Azok az ajtónállók rendszerint annyira kifürkészhetetlenek voltak, hogy akarva-akaratlan is attól tartottam, valamelyik hátbadöf.

– Hallotatok valamit odabentről, fiúk? – kérdeztem az őröktől. Ők sokat sejtető mosollyal vonták meg széles vállukat. – Oh, értem!

Nem volt hát más választásom, benyitottam. A nappaliként szolgáló nagy terembe toppanva senkit sem láttam, a hálószobám irányából viszont vidám, sőt, pajzán kacarászást hallottam. Arra vettem hát az irányt, út közben ledobva nehéz kaftánomat és turbánomat a kanapéra. A mellényemet is félig kigomboltam, mire beléptem, ám attól, ami ott fogadott, mindent elfelejtettem.

Ágyasaim egyike, a gyönyörű, magas, hosszú lábú, ében bőrű Yune az ágyat hintette be jázmin szirmokkal, pusztán egy áttetsző, rojtos fehérnemű takarta a legféltettebb testrészeit. Ajkaim elnyíltak, talán még a szemem is elkerekedett. Éreztem megrándulni a férfiasságomat, szívem nagyot dobbant.

– Ah, cárevicsem! – fordult felém Yune, szinte dorombolva, s lassú léptekkel elém somfordált. – Jó, hogy jöttél. Már vártunk – egy ujja felszaladt meztelen mellkasomon, át a nyakamon, egészen az arcomig. – Azt reméltük, kicsit hamarabb jössz, lehet, hogy kihűlt már a fürdővized...

– Fürdőt készítettetek? – nyögtem ki, és saját magam is meglepődtem, hogy mennyire reszelős a hangom. Yune győzedelmes mosolyt villantott rám, miközben bólintott, és ringó csípővel megindult a fürdőszobám felé.

A másik két leány, akiket ágyasomnak választottam, ott sürgölődött a padlóba süllyesztett medence körül. A legalacsonyabb, imádnivalóan husis nő, Bommi, éppen sót öntött a vízbe, melynek hatására lágy, kissé fűszeres illat áradt szét a helyiségben. Az ellenkező oldalon Dyolina, egy bájos, festett szőke hajú, arányos felépítésű hölgy borotvahabot készített. Mindketten felnéztek, ahogy beléptünk, és széles mosollyal üdvözöltek.

– Újramelegítettük a vizedet, nagyuram – szólalt meg Bommi. – Készen áll, hogy kiáztasd magadból az elmúlt napok fáradalmait.

– Hmmm... Csak akkor, ha ti is velem tartotok – mosolyogtam rájuk, egyik szemöldökömet felvonva. Természetesen nem volt szükségük különösebb biztatásra, az a kevés ruhadarab is pillanatok alatt lekerült róluk, ami volt. És engem is könnyedén kiszabadítottak a saját öltözékemből. 

×~×

A fürdőből az ágyra kerültünk, alig egy fél óra alatt. No, nem kell semmi illetlenre gondolni, a hölgyek csupán felfrissítettek egy kicsinykét. Megborotváltak, megmasszíroztak, még némi gyöngyöző bort is hozattak.