A három cárevics

6. Riftan

Van valami szép abban, amikor az ember olyan korán kel, hogy nyugodtan átsiethet a városon anélkül, hogy bárki észrevenné. Még őröket sem nagyon kell vinnie magával. Kettőt azért persze hoztam, hiszen szüleim kitérnének a hitükből, ha egymagam járnám az utcákat, mint a fivéreim. Amit ugyanis nekik szabad, én arról csak álmodhatok. Bár nem arra gondolok, hogy holmi éjszakai dorbézolások után vágyakoznék, de mondjuk kilovagolhatnék.

Nem, én ilyesmit nem csináltam. Szüleim sokáig még attól is óvtak, hogy egyáltalán a lovak közelébe merészkedjek. Mostanra – huszonöt esztendős koromra – már legalább nem nézték rossz szemmel, hogy mégis megtanultam lovagolni, sőt, fegyvert forgatni. Bár továbbra is csak azt ismerték el, hogy veszedelem esetén hasznos, és meg tudom védeni magamat...

Hélial temploma a Beltenger partján állt, oda tartottam kíséretemmel. Gyalogosan, hiszen nem volt nagy távolság. A kora reggeli imaórákon csupán kevesen szoktak részt venni munkanapokon, így hát egész nyugodt szívvel sétáltam, még a kendőmet sem húztam az orrom elé. Egyszerű öltözéket választottam magamnak, hófehéret, ahogy azt a hit megkívánja. Szinte ragyogni éreztem magamat a barnás homokkő épületek között. A templom maga azonban fehér márványból lett emelve, a kelő nap sugaraiban vakítóan csillogott az egész felülete.

Kétszárnyú, hatalmas kapuján egy normális ajtó méretű nyílást is vágtak, az várta most az imára érkezőket. A szertartásra hívó gong magasztos hangja éppen akkor töltötte be a teret, amikor átléptem a magas küszöböt. Több százszor jártam már itt, mégis minden alkalommal valahogy szíven ütött a grandiózus belsőtér.

A fehér márvány falakra ezerféle különböző alakzatot véstek és festettek, néhány mágikus alakot a történelmünkből, a hitünkből. Hélial maga az oltár mögötti falon helyezkedett el, hatalmas alakja magára vonta bárki figyelmét, aki csak belépett. Félmeztelen volt, aranybarna bőre tele szent rúnatetoválásokkal, izmos karjai áldón kitárva. Arca oly mesterien lett kidolgozva, hogy nem tűnt sem férfinak, sem nőnek, egyik szemében a Nap ragyogott, a másikban a Hold. Sűrű, fekete haja lebegett mögötte, ahogyan szent fénybe burkolózott.

Az oszlopokon füstölőtartók és üstök függtek, utóbbiakban különleges, kék fényű tűz égett, ezek világították meg a teret. A vastag szőnyegen, mely az egész, hatalmas terem padlóját borította, bárhol elhelyezkedhettél, két szabály volt csupán: a lábbelit le kellett venni, mielőtt rálépsz, valamint fegyvert nem hozhattál magaddal a területére.

Őreim tehát megálltak a bejáratnál, mialatt én lehúztam lábamról a bokacsizmát, és a szőnyegre léptem. Mivel rajtam kívül csak egy idős házaspár tartózkodott a templomban, egyenesen az oltárhoz lépdeltem, csupán előtte ereszkedtem térdre.

Lehunytam a szememet, kezemet a combomon nyugtatva, egyenes háttal, s mély lélegzetet vettem. Nem, eszemben sem volt imádkozni. Meditáltam. Minden alkalommal, amikor azt várták volna tőlem, hogy Hélialhoz intézzek ájtatos szavakat, én csak csendben hallgattam.

Amikor a főpapnő csengőinek hangját meghallottam – mert Hélial főpapnői mind csengőkkel ékesített karpereceket és nyakéket, illetve övet viseltek –, kinyitottam a szememet. Az első, amit láttam, a nő kinyújtott karja volt, mivel éppen megsimította az arcomat.

Nálunk az egyházi tisztviselőknek megengedett volt a családalapítás, és a főpapnő fiatal, egyedülálló hölgy volt. Ami azt illeti, csinos is. Bőrének bronz árnyalatát kiemelte fehér ruhája; dús, sötétbarna haját arany szálakkal ékesítették. Hogy a szüleim mennyire örült volna egy ilyen házasságnak!

– Anyám – hajtottam fejet enyhe mosollyal a főpapnő felé. Ő bezzeg nyomban levetette a negédes mosolyt, és úgy vigyorgott, mintha már a kezét is megkértem volna. Letérdelt mellém, ő még a homlokát is odaérintette egy pillanatra a szőnyeghez a hódolata jeleként.