A három cárevics

13. Riftan

A toronyhoz vezető híd fölött nagyjából harminc vörös csengőzsinór volt kifeszítve. Keresztbe-kasul, hol magasabban, hol alacsonyabban. Hosszan meredtem az akadálypájává változott hídra, felmérve a terepet.

Néhány zsinórt könnyedén át is léphetek majd – állapítottam meg magamban. – De néhol ugrani, sőt, kúszni kell majd. Akár cirkuszi mutatványnak is elmehetne.

– Szólj, ha készen állsz – hallottam magam mögül Damian hangját, s mikor hátrafordultam, már feküdt mellettem az utcaköveken. – Én ráérek.

– Hát persze! – horkantottam fel, majd, pallosomat Damiannál hagyva, nekivágtam a hídnak. Nem volt könnyű, néhány helyen legalábbis, átpasszírozni magam a zsinórok között, és egyébként is... Az a halotti csend, amely az egész városban uralkodott, egyszerűen vérfagyasztó volt.

Mindenki alszik – emlékeztettem magamat, miközben az utolsó zsinórt is átléptem, és kezemet a toronyajtó kilincsére tettem. A lépteim már eddig is túl hangosnak tűntek. – Nem fognak felébredni, bűbáj alatt állnak.

Vállam fölött hátrapillantva láttam Damian sárga szemében, hogy ő is erre gondol. Hát lenyomtam a kilincset, és beléptem.

A világos falak és oszlopok szinte vakítottak. Boltíves ablakok, csipkézett párkányok, istennők és istenek szobrai fogadtak. Amikor betoppantam, valósággal elakadt a lélegzetem, ámulva néztem végig az épületen.

A teremben csupán egy vörös szőnyeg, néhány monumentális lobogó és egy felfelé vezető, széles csigalépcső volt látható. A vaskos szövetek, melyek az oszlopok között voltak kifüggesztve, mind ugyanazt a címert ábrázolták. Fehér és lila mezőben egy folyó, egy szárnyaló bagoly, s egy szarvas. Túl sok időt töltöttem a könyveim felett, mert nem csak a dinasztiát ismertem föl, de meg tudtam volna fejteni minden egyes elemének, még a színeknek is a jelentését.

Tehát valóban Jidahan király lánya – állapítottam meg magamban, miközben elindultam felfelé a lépcsőn. Bár beleegyeztem, hogy segítek Damianon, voltak kételyeim, hiszen annyira vad történetet adott elő. Nem is tudtam, hogy Jidahannak volt még egy lánya azon kívül, akit a világnak megmutatott. Most azonban, hogy egyre közelebb kerültem hozzá, egyre inkább elhittem minden szavát Ardeniall gercognak, és egyre azon töprengtem, vajon miért zárta ide a király a lányát, és miért varázsoltatta el?

Az első emeleten rögtön egy viszonylag egyszerű ajtóval találtam szembe magam, amin benyitva annyi alvó szobalány között találtam magamat, hogy hirtelen megszámlálni sem tudtam. Lehettek legalább húszan. Hatalmas, színes, selyemhuzatos párnákon hevertek, szolgálati ruhájukból alig látszott ki hamvas alkarjuk.

Biztosan nem tudnának ilyesmiben aludni, ha nem lennének elvarázsolva – gondoltam magamban.

Bár kultúrájukat annyira nem ismertem, annyiban bizonyos voltam, hogy a hercegnő aligha aludnia éppen az első emeleten, különösen ilyen egyszerű körülmények között, ágy nélkül. Tehát továbbmentem, és felkaptattam a második lépcsősoron.

A következő szobában már udvarhölgyek aludtak, ők legalább már ágyban. Szobájuk közepén már hatalmas, vastag szőnyeg terült el, néhány bútor is volt, méghozzá egész díszesek. Hercegnőt azonban, bár mindannyian jól öltözött, ápolt nők voltak, nem véltem felfedezni.

A harmadik emeleten már a bejárat is sokkal jobban ki volt cicomázva, mint az előző kettőn, és mikor beléptem, a rengeteg gyémánt, rubin és arany miatt káprázni kezdett a szemem. Egy másodpercre azt sem tudtam, hová kerültem, ösztönösen kaptam az övembe szúrt tőrömhöz, miközben az ajtónak vetettem a hátam.