A három cárevics

11. Riftan

Ha valaki azt mondta volna nekem néhány nappal azelőtt, hogy egy akkora szárnyas farkas oldalán fogok lovagolni, mint maga a hátasom, egyszerűen a szeme közé nevetek, és közlöm vele, hogy őrült. Most mégis ott ügettem a fenevad oldalán, aki a fivéreimet - és persze engem is - kis híján megölte, saját bevallása szerint.

- Tehát, Damian... Azt mondod, nem voltál önmagad, amikor ránk támadtál - szólaltam meg, miután nem bírtam tovább elviselni a számomra kínos csendet. - Nem szeretnél kicsit beavatni? Az, hogy beleegyeztem, hogy veled tartsak, nem jelenti azt, hogy bízom is benned.

A farkas élénksárga szeme felém villant, majd ismét előre fordult, és orrán keresztül nagyot fújtatott.

- Hosszú történet ez, kicsi cárevics... És nem biztos, hogy az úton ezzel kellene foglalkoznunk - lassan újra felém fordította a fejét. - Ahogy te sem döntötted el, hogy megbízol-e bennem, úgy én sem tudom még, hogyan viszonyuljak hozzád.

Márpedig valakinek engednie kell, ha azt akarjuk, hogy működjön ez a kis közös akció - gondoltam magamban.

Damian végigvezetett az elátkozott völgyön, amiről azonban szintén nem volt hajlandó mesélni nekem. Sejtettem eddig is, hogy a völgynek köze van az ő történetéhez, hallgatása pedig csak megerősítette ezt a feltételezésemet. Ahol azonban a völgyet védelmező köd kezdődött, a farkas megállt, és nagyot nyújtózott, terebélyes szárnyával csaknem letaszított a nyeregből.

- Hé, ember! - kiáltottam fel önkéntelenül, belekapaszkodva a nyeregkápába. - Egy kicsit lehetnél figyelmesebb!

- Ember? - horkantott a farkas, és bár hangjából maró gúny áradt, nem tudta kitörölni szeméből a fájdalmat. - Én nem vagyok ember évtizedek óta.

Ránéztem, de már háttal volt nekem, leheveredett a selymes fűbe. Felpillantottam az égre: a nap már lemenőben volt ugyan, de még közel sem szürkült annyira, hogy megálljunk. Értetlenül meredtem Damianra, amit ő alighanem meg is érzett, mert felém pillantott.

– Miért nem megyünk tovább? Minél hamarabb vissza akarom hozni a fivéreimet! – szólaltam meg, mire ő gunyorosan elmosolyodott.

– Az elkényeztetett kis herceg... – morogta, sárga szeme csillogott, látszott, hogy jól szórakozik. – Ha esetleg elfeledted volna, egy elátkozott ligetben vagy. A köd ezen az oldalon sokkal sűrűbb, és sokkal hosszabb sávban húzódik, mint a másik oldalon.

Szememet a gomolygó, sárgás színű fellegre emeltem, de számomra nem tűnt különösebbnek az előzőnél.

– Akkor miért erre hoztál? – fordultam vissza a farkas felé, nem kevés gyanakvással. Damian tüntetőleg ásított egy óriásit, csak azután válaszolt.

– Mert ez az egyetlen egy olyan irány, ahonnan nem fog három hétig tartani, mire elérjük a falat, és mögötte a fivéreid lehetőségét az újraéledésre.

– Három hét? – ismételtem elhűlve, mire a farkas bólintott.

– Az lenne a legkevesebb, ha másik oldalon próbálnánk elhagyni a ligetet. Nagyobb ez a hely, mint amilyennek tűnik, kis cárevics. Egészen a határig elnyúlik a ködmező körötte. Ha itt most letáborozunk éjszakára, holnap estére már a fal tövében állíthatod fel a sátradat.

Akármilyen furcsán is hangzik ez, de, esküszöm, őszintének tűnt a maga lekicsinylő, némileg arrogáns modorával. Ráadásul határozottan nem úgy festett, mint aki hajlandó lenne egy tapodtat is mozdulni, nemhogy folytatni az utat. Egy sóhaj kíséretében hát leugrottam a nyeregből, lemálháztam az én remek paripámat, és hozzáláttam a sátor felállításához. Miközben a ponyvával bajlódtam, rápillantottam Damianra.