A három cárevics

5. Emerich

Egy hete voltam úton. Nem volt ismerős a környék, hiába jártuk sokat az országot, hiába gyakorlatoztunk megannyi helyen, soha nem láttam még ezt a helyet. Négy napja hagytam el a kereszteződést, azóta egy lelket sem láttam. Nem volt más társaságom, csak a lovam, és saját gondolataim. Rheatin emléke. Az öcsém szavai.

Talán nem volt olyan nagyszerű ötlet erre az útra lépni. Bár ételem-italom még akadt bőséggel, az, hogy a környéken még a szél is máshogy dalolt, és a sivatag zúgása elhalt, nem kecsegtetett sok jóval.
Ahol a természet hallgat, veszély leselkedik.

A kövezett út lassan elfogyott, hamarosan csak a töredékeit találtam meg. Mintha az idő vasfoga tönkretette volna, mintha senki sem törődött volna azzal, hogy karbantartsa. Leugrottam Feketeszél hátáról, hogy jobban megvizsgáljam. A kövek darabokban hevertek, a többségük alig látszott ki a homok alól.

– Gyalog kell tovább mennem, ha követni akarom az utat – mormoltam az orrom alatt, és megragadtam lovam kantárszárát. Feketeszél okos jószág volt, ő is érezte, hogy valami nincs rendjén ezen a területen. Selymes orrát újra meg újra a vállamhoz bökte, mintha azt akarta volna sugallni, hogy forduljunk vissza. Egy Voroniley azonban sosem hátrál meg.

Követtük hát a szétzúzott utat, s a természetfeletti csend egyre mélyebbé változott. Lovam szuszogása és lépteink hangja túlságosan hangosnak hatott. Össze is rezzentem, amikor hátasom, és hű társam felhorkantott, s nagyot rántott a kantáron. Szememet elszakítva az útról, felkaptam a fejem, hogy megnézzem, mi ijesztette meg az én rettenthetetlen, harcra kiképzett ménemet.

Szinte semmit sem láttam magam előtt. A szél, ami eddig alig lengedezett, itt olyan homokvihart kavart, amilyet utoljára újonc koromban láttam. Az út két oldalán homokkő sziklák emelkedtek, a józan ész azt diktálta volna, hogy ebben a keskeny zugban szélcsend van... A homokvihar túlsó oldalán árnyakat láttam. Egyik sem mozgott, arra következtettem, hogy valamiféle építmények lehetnek. Feketeszél kantárját a csuklómra tekertem, s másik karomat – tőrrel a kezemben –, arcom elé emeltem, hogy valamennyire a homoktól óvjam a szememet.

– Gyere, barátom – mormoltam a lovamnak. Talán azért is beszéltem, hogy önmagamat megnyugtassam.

Ahogy beléptünk a homokvihar területére, az a kevés zaj is elült, amely eddig duruzsolt. Néma, nyomasztó csend telepedett ránk, ahogy megtorpantunk. Nem is igazi homokvihar volt ez. Valami más, valami, aminek nem kellett volna természetes úton létrejönnie. A ködre hasonlított a leginkább, s mégsem volt az.

Feketeszél félelme szinte vibrált mellettem, ahogy újra elindultam előre. Kezemet leeresztettem az arcom elől, de folyamatosan készen álltam, ha bárki – vagy bármi – rám támadna. Lábam alatt már nem homokot éreztem, s ahogy lenéztem, meglepetten tapasztaltam, hogy füvön lépkedek.

Egyre beljebb hatoltunk a különös felhőben, s lassan tisztulni kezdett a kép előttem. Egy romos településen találtam magam. A falak leomolva, jó néhány ablak és ajtó bedeszkázva, a legtöbb helyen azonban csak üresen tátongó lyukak néztek rám vissza nyílászárók helyett. Hiába ropogott egészségesen a fű a talpam alatt, semmi sem utalt arra, hogy errefelé élőlények tanyáznának.

A romos házak között csupán egyetlen egy irányba lehetett haladni, hát folytattam az utamat előre. A felhő lassacskán végleg eloszlott, s ahogy körbe fordultam a tengelyem körül, elakadt a lélegzetem. Soha nem jártam még ilyen mesés tájon. Egy tisztás szélén álltam, amit dús lombú, itt-ott virágzó, máshol termést hozó fák kereteztek. És bokrok! Bogyókkal telve! A hátunk mögött, a homokviharra emlékeztető, ezek alapján minden bizonnyal mágikus felhőben még mindig láttam a kísérteties romok árnyait. Ez a hely azonban...