A három cárevics

10. Riftan

Van az úgy, hogy az ember fia egyszerűen csak tudja, merre kell mennie. Én legalábbis határozottan így éreztem. Bár azt is be kell vallanom, hogy Bolyanovból csupán egyetlen út vezetett kifelé, tehát annyira sok választásom nem volt, de mégis örültem, amikor megpillantottam az elágazásban a táblát a szárnyas farkasról.

Új hátasom kiváló útitársnak bizonyult, rendkívül nyugodt, biztos léptű jószágnak mutatkozott. Egy igazi uralkodóhoz is méltó lett volna, nemhogy egy magamfajta, harmadszülött, kicsi cárevicshez. Mialatt utaztunk, igyekeztem számára megfelelő nevet találni, és választásom végül a Titánra esett. Egyszerű ugyan, mégis magában hordozza mindazt, ami jellemző erre a csodálatos, intelligens állatra. Ahogy észrevettem, neki is elnyerte tetszését az új neve, lelkesen nyihogott, és csaknem lecsúsztam a hátáról, mikor örömében felágaskodott.

Nem sokat pihentem. Arra ügyeltem, hogy Titánt semmiképp se hajtsam túl, hogy maradjon ereje a küzdelemre, a saját határaimat viszont egyre inkább feszegettem. Bár páncélom rendkívül könnyű volt, mégis meg kellett tapasztalnom, milyen benne mozogni, és a pallost is meg kellett tanulnom használni. Persze, volt némi fogalmam a fegyverhasználatról, de még sosem küzdöttem ilyesmivel, ki kellett tapasztalnom a lendületét, az egyensúlyát. Ejtettem is néhány kisebb vágást magamon, mire sikerült ráérezni, hogyan tudom a leghatékonyabban forgatni. Azt azonban bevallom, hogy ez is alig három napomba került, tehát mielőtt bárki azt hinné, született tehetség vagyok, valószínűbb, hogy a pallos is ugyanúgy rendelkezik varázserővel, ahogy a palota, ahonnan hoztam.

Miközben utaztunk, próbáltam elképzelni, mégis milyen lehet egy szárnyas farkas. Ezer különböző képet festettem magam elé, és mindegyiken csak egy dolgot kerestem: a lehetséges gyenge pontokat, mert az mindenkinek van. Aki azt mondja, hogy nincs, az vagy nincs tisztában a saját képességeivel, vagy éppen a magabiztossága az. Végtére is egyetlen egy megegyező elemet találtam bármelyik elképzelésem esetén, az pedig a szárny volt. Ha valamelyiket sikerül használhatatlanná tenni, bármekkora is legyen az az állat, már csak egyszerű farkasként tud viselkedni.

Ezzel a tervvel ügettem hát be egy különös ködfelhőbe. Sosem láttam még ehhez hasonlót, a varázslat szinte vibrált a levegőben, kissé hasonlóan ahhoz, ahogy az öreg palotában is éreztem. Sejtettem, hogy közel járok. Kivont karddal léptették ki a felhőből, s egy tisztáson találtam magamat. Azonnal körbenéztem. Sehol egy állat, sem ember, a növények azonban egészségesnek tűntek, noha a legtöbbről fogalmam sem volt, mifélék lehetnek.

Mindenesetre, elég jó helynek látszik egy kis pihenésre – gondoltam magamban, s leszálltam Titán hátáról, majd a sátramat is leoldottam. Mialatt én, immár begyakorolt mozdulatokkal felállítottam, lovam legelészni kezdett. Különös hangot hallottunk, mintha valaki sikoltott volna. Titán rám pillantott.

– Biztosan a szél – mondtam, elvégre a romok között is különös hangokat produkált. Lovam még egy kis ideig hegyezte a fülét, aztán ismét evéshez látott, ahogy én magam is. Nem nyúltam azokhoz a hívogató, ismeretlen gyümölcsökhöz, inkább a magammal hozott szárított húsból falatoztam. Miután jól laktam, a hátam mögé támasztottam két kezemet, úgy figyeltem a tájat. Addig fel sem tűnt, mennyire csendes minden, így, hogy Titán is abbahagyta a legelést.

Ami azt illeti, épp nyugat felé fülelt, izmos teste megfeszült, orrlukai kitágultak. Valami közeledett. Abban a pillanatban hallottam meg a szárnycsapásokat, amikor hátasom hozzám ugrott, és meglökött az orrával. Kétség sem fért hozzá, hogy a farkas tart felénk.

– Belőlünk ugyan nem lesz vacsora – dünnyögtem lovamnak, miközben talpra ugorva megpaskoltam az oldalát. Lábamat a kengyelbe csúsztatva lendületet vettem ahhoz, hogy felszálljak...