A három cárevics

12. Riftan

A reggeli hasonló volt, mint a vacsora, ám érezhetően jobb hangulatban telt. Damian, bár haragja továbbra is élénken villogtatta sárga szemeit, úgy látszott, eldöntötte, hogy megbízik bennem. Talán az Akios iránti ellenszenvem volt az, ami meggyőzte, nem tudom bizonyosan, de, hogy őszinte legyek, nem is érdekelt túlságosan. Roppant karizmatikus személyiség volt, amikor nem épp megvető, szarkasztikus kifejezésekkel dobálózott, ez már pusztán abból látszott, ahogyan a régi életéről – az átok előttiről – beszélt, és ahogy engem kérdezgetett a sajátomról.

– Tehát azt akarod mondani, hogy egy pap növendékkel akarom elfoglalni a szomszédos birodalom egyik legjobban őrzött erődjét? – kérdezte, miután útra keltünk, és bizony mély hangja határozottan úgy remegett, mintha a nevetését igyekezne elfojtani – nem sok sikerrel.

– Nem lettem hivatalosan növendék – jelentettem ki némileg megsértve. – Szót fogadtam a tanítóimnak, igyekeztem megtanulni mindent, amit hasznosnak ítéltek, de nem tudták belém nevelni, hogy higgyek abban, hogy valaki odafentről csak úgy irányítja az életem. Hiszek az istenben, de azt nem tudom elhinni, hogy semmi beleszólásom ne lenne az életem alakulásába...

– Mégis eljöttél erre az útra, holott ezt is az a bizonyos főpapnőtől hallottad – pillantott felém a farkas, majd megrázta a fejét. – Tudod, hogy mit gondolok én rólad, kis cárevics?

– Micsodát? – kérdeztem, noha nem voltam biztos benne, hogy hallani szeretném a választ, mivel Damian szemtelenül, kegyetlenül őszinte volt velem.

– Hogy hiába vagy te cárevics, az életed nem a tiéd. Nem tudod elhinni, hogy létezik egy istenség, aki az életed fölött rendelkezik, mondod, de hát nem ezt csinálja veled mindenki? És nem te vagy az, aki engedi ezt nekik? Gondolkodj egy kicsit! Anyádék azt akarták, hogy légy pap. Te pedig elkezdtél tanulni engedelmesen, csak szóban tiltakoztál ellene. A tanáraidnak mind engedelmeskedtél, te magad mondtad az imént. Eljártál a templomba, ahogy azt egy engedelmes, leendő egyházi személynek kell, bár nem akarsz azzá válni. Engedted, hogy a főpapnő megmondja, mit tegyél... Az egyetlen önálló gondolatodnak a történetedből eddig azt láttam, hogy visszafordultál ahhoz a koldus öregasszonyhoz. Érted már, fiú, hogy mire akarok kilyukadni?

Értettem, igen. Fájt szembenézni a ténnyel, pedig már az a beszélgetés, amit Nahura kihallgatott anyám és Akios között, az is ráébresztett erre... Csak épp nem voltam hajlandó magamnak sem beismerni. Már épp teleszívtam a tüdőmet, hogy szomorúan felsóhajtsak, amikor a hátamnak ütődött a farkas hatalmas szárnya. Nem volt nagy erejű, mégis elegendő volt ahhoz, hogy összerezzenjek, s Damianra nézzek.

– Korán van még sajnálkozni – figyelmeztetett, és szája sarka megrezzent. – Most itt a lehetőség, a kezedben van a tulajdon életed. Én tanácsokat adhatok, veled tartok, amíg közös ígéretünk összeköt, de nem fogom megmondani, hogy mit tegyél. Bizonyíthatsz önmagadnak is, és mindenkinek, aki valaha irányítani akart.

– Miért? – néztem bele a szemébe kérdő tekintettel. – Miért segítesz, mi hasznod neked ebből? Az átkodat nem töri meg, hogyha én megtanulok kiállni magamért...

– Azt talán nem – mondta a gercog, és ahogy előre tekintett, sárga szeme elszántságtól csillogott. – De legalább ezzel segíthetek a népemen, akikkel sosem törődtem...

×~×

Jártam már a falnál, mióta megépítették, azóta nőttem is, méghozzá nem keveset, mégis épp úgy éreztem magamat, mint tizenéves suhancként, amikor feltekintettem a fehér homokkő építményre. Elszorult a torkom, olyan érzésem volt, mintha a hatalmas kövek rám akarnának borulni, hogy örökre maguk alá temessenek.