A három cárevics

3. Emerich

Mindig is imádtam kilovagolni a naplementébe. Mi több, hátasom is imádta. Amikor elhagytuk a fővárost, boldog nyihogással rugaszkodott neki a homokos pusztaságnak. Gyönyörű, fekete ménem képes lett volna elrepíteni a legközelebbi oázisig, mielőtt a nap lebukik a látóhatár szélén. Előtte azonban szerettem volna még egy pillantást vetni Zariva tornyaira.

Ahogy a nap utolsó sugarai megcsillantották a palota kék és fehér kövein, különös melegség öntött el. Szokták mondani, hogy akkor tanulsz meg értékelni valamit, amikor elveszíted. Talán én is ezt éreztem. Nem szerettem otthon lenni, nem különösebben, mégis... Valahogy nehéz volt hátrahagyni. Lehetséges, hogy azért, mert a páromat hátra kellett hagynom. Senki nem volt velem, amikor elindultam, fivéreimet sem engedtem a közelembe, Nahura viszont valamiképp mégis kiosont utánam az istállóba.

Csak ültem a nyeregben, meredtem a vakítóan ragyogó tornyokra, és szinte éreztem utolsó, keserédes csókját az ajkamon. Kézfejemmel megtöröltem a számat, különben sosem tudtam volna lerázni magamról a kísértő érzést. Felhúztam orromig a kendőmet, és lovamat gyengéden nógatva, hátat fordítottam a fővárosnak. Ideje volt, hogy megkeressem önmagam.

A legközelebbi település egy oázis mellett terjeszkedett. Kicsiny házak, semmi különös látványosság. Tudtam, hogy páran bejárnak a fővárosba, kereskedni, néha esetleg szórakozni. És meg is értettem, hogy miért. Bolyanov komor egyhangúságánál jobb volt gyönyörködni a soha el nem érhető gazdagságban. Hogy ez jól volt-e így? Nem. Természetesen nem. Amíg viszont atyám a cár, akinek semmit nem jelent a kis emberek élete, addig az én kezem is meg volt kötve.

Hűvös tekintettel léptettem végig lovammal az utcákon. Túl sokan lakták ezt a kicsiny falut. Annyi ember zsúfolódott össze egy-egy házban, mintha három család élt volna együtt... És lehet, hogy így is volt. Amióta a határon megépült a Fal, és elvágta tőlünk az egyetlen folyót, amely édesvizet szolgáltatott nekünk, az emberek mind oázisok környékére telepedtek, vagy a fővárosba menekültek, ahol megvoltak az eszközeink, hogy a tengervízből ivóvizet állíthassunk elő.

Láttam az emberek tekintetét, akik félelemmel pislogtak fel rám és hatalmas csődörömre. A katonai egyenruha általában ezt váltotta ki a polgárokból, különösen, ha a viselője maszk alá rejtette az arcát, ahogy most én magam is. Nem akartam felfedni magamat rögtön az első faluban, ahová betettem a lábam. Ha esetleg elterjedne a híre, hogy a legidősebb cárevics az országot járja kíséret nélkül, eléggé megnehezítenék a dolgomat, hogy eljussak a határig, pedig nagy tervvel indultam el.

Igen, én meggyőzöm valahogyan Ahmos császárt és tanácsát, hogy tereljék vissza a folyót az eredeti medrébe, és bontsák le a falat – gondoltam magamban, miközben kezem akaratlanul is ökölbe szorult. – Akkor is meggyőzöm, ha az életembe kerül.

A szürkület homályát lassacskán felváltotta az éjszaka sötétje. Szállás után kellett volna néznem, s mivel az ünnepeket a fővárosban töltő emberek még nemigen térhettek haza, reménykedtem benne, hogy nem lesz nehéz dolgom. Arra azonban nem számítottam, hogy itt, helyben is rendeznek kisebb fajta mulatságokat. Az utcára emberek gyűltek, annyian, hogy le kellett szállnom lovam hátáról, hogy magam vezessem. Hamarosan zene csendült, táncosok bukkantak fel, valahonnét frissen sülő hús illata szállt fel. Egy másodpercre átfutott az agyamon, hogy mennyire megrészegednének ezek a szegény emberek a boldogságtól, ha megtudnák, hogy ünnepelt cárevicsük itt jár közöttük. Ha együtt mulatnék velük.

Ilyesmit azonban Serafim csinálna, én soha. Nem tudnék gondtalanul iszogatni és dalolászni, mert hiszen... Cárevics vagyok és katona. Soha nem felejthetem el, hogy az ellenségeim száma végtelen, míg barátaimé legalább oly csekély, akár az édesvíz...