A három cárevics

8. Riftan

Minden. Olyan. Irritálóan. Csendes.

Ez az egy dolog szinte óránként beférkőzte magát a tudatomba. Soha nem hittem volna, de ez volt az igazság: bátyáim nélkül a palota olyan nyomasztóan csendes lett, hogy szinte fojtogatott. A legrosszabb pedig az volt, hogy ez a némaság inkább tűnt vihar előtti csendnek, mint a nyugalom jelének. Valami mozgásban volt, valakik munkálkodtak ott, ahol senki sem láthatta.

Serafim két napja távozott, azóta a szüleim szinte magukhoz láncoltak. Ha nem velük kellett időt töltenem, hogy az egyes államügyek számomra felfoghatatlan változásait hallgassam, vagy az anyám által rendelt új szőnyegek, ruhák és cipők megítélésében segédkezzek, akkor a könyvtárban igyekeztem valami magyarázatot találni a Hélialtól kapott rejtvényre. Utóbbival kapcsolatban szintén nem volt egyszerű dolgom, mert mestereim szintén sok időt töltöttek a palota ezen zugában, és rendszerint bele akartak vinni különböző teológiai eszmefuttatásokba.

Tehát, hiába volt csendes a palota, az én életem, mondhatni, fenekestül felfordult. Még az őrök is máshogy néztek rám, sőt, valamelyest a nép is, ha kitettem a lábamat a palotából. Egyszerűen úgy tűnt, mintha hirtelen mindenki szemében én lettem volna az egyetlen lehetséges örököse a trónnak.

Egy valaki azért volt, aki hasonlóan semmibe vett, mint ezelőtt. Akios viselkedésében semmiféle újdonságot, eltérést nem fedeztem fel, éppen olyan kiszámíthatatlan, zárkózott férfi volt, mint mindig.

Mint tudós ember, ő is gyakran járt a könyvtárban, s bár tőle igazán nem vettem volna rossz néven, ha megpróbál beszédbe elegyedni velem, semmi sem utalt arra, hogy tervezne ilyesmit. Mivel pedig Rashid és az emberei sem tudtak kideríteni róla semmit, nekem kellett megpróbálni a lehetetlent.

Továbbra is a jóslat után kutattam, már talán a harmadik könyvet nyitottam ki, s jegyzeteltem belőle, amikor Akios belépett. Szakállas arcán semmiféle érzelem nem mutatkozott, rutinos léptekkel indult el egy bizonyos polcsor felé, miközben odabiccentett a könyvtárosnak.

Útja tőlem egy karnyújtásnyira vezetett, így hát felálltam, éppenséggel olyan nagy lendülettel, hogy a székem végigkaristolta a padlót, kiváltva egy igencsak morcos tekintetet a könyvtáros részéről. Még Akios is megtorpant egy pillanatra, és rám pillantott.

– Ha szabadna egy szóra, tanácsos! – szólítottam meg, kezemet az asztal felé nyújtva. Akios szürke szeme elgondolkodva mért végig.

– Mit szeretnél, Riftan? – hangja negédes volt, szakálla sűrűjében még el is mosolyodott kissé. Én ismét az asztal felé intettem.

– Szeretnék... Feltenni néhány kérdést. Politikai irányban, főleg, de talán kissé a történelembe is belenyúl. Illetve teológiába.

– Nem bánom – ült le a férfi. – De engedj meg egy kérdést előbb, fiam. Miért nem a mestereidet kérded?

– Hittől elvakult, politikához nem értő emberek – mormoltam csendesen, miközben magam is helyet foglaltam. – Aligha tudnak segíteni, hogy megértsem, mégis mi folyik most körülöttem... A fivéreim csupán elutaztak, nem haltak meg, mégis mindenki úgy kezel, mintha én lennék a trónörökös cárevics. Pedig, tudtommal, apám még nem jelölte ki egyikünket sem konkrétan, addig pedig az elsőszülött formálhat jogot a rangra.

Akios elengedett egy kígyómosolyt, és nagyot bólintott.

– A törvényt jól ismered. Viszont atyád állapota egyre romlik. Ezért is utaztam haza. A cár lassan elveszíti a szeme világát – azt hiszem, összerezzentem, mert egy pillanatra elhallgatott, aztán folytatta a beszédet. Nem is értettem, hogy mit mond. Tisztában voltam vele, hogy apámat hónapok óta rosszullétek gyötrik, és egyre gyengébb, arra azonban nem gondoltam volna, hogy meg is vakulhat.