A három cárevics

9. Riftan

Szerettem volna minél hamarabb útra kelni, noha fogalmam sem volt, hogyan, mivel fogok szembeszállni azzal a farkassal. Míg a két bátyám tökéletes katonai kiképzést kapott, én épp csak annyit, amennyi az önvédelemhez szükséges egy cárevicsnek. Az ő lovaik csatalovak voltak, csikó koruk óta arra képezve, hogy rettenthetetlenül vágtassanak neki egy sor lándzsának is, ha kell. Az én lovam egy egyszerű hátas volt, különleges kiképzés nélkül. A kétely szinte marcangolta a lelkemet. Kérhettem volna egy harcra kész jószágot a hadseregtől, de mégis mi az ördögöt kezdtem volna én egy csataménnel? Azok az állatok megérzik, ha a lovasuk bizonytalan, ha nem tudja elég erős kézzel irányítani őket. Én pedig... Nem tudtam, mennyire lennék képes erre.

Az egyetlen lehetőségem az volt, hogy belevágok így. Ha Hélial valóban azt akarta, hogy én küzdjek meg a fenevaddal, akkor segíteni fog utamon, bíznom kellett benne. Mégsem tudtam azonban úgy elmenni, hogy szüleimnek ne szóljak a tervemről. Azok után, amit Nahura mesélt, természetesen számítottam arra, hogy erős ellenállásba ütközöm majd részükről, eltökéltem azonban, hogy eltántorítani nem tudnak majd semmiképpen sem.

Amint szüleim elé járultam, és bejelentettem, hogy útra kelek, apám oly szorosan húzta össze szemöldökét, hogy csaknem egészen egybeolvadt. Anyám, kinek egyébként is vöröslöttek a szemei a sok sírástól – felteszem, két, halálba küldött fivérem miatt –, ismét sírva fakadt. Atyám vetett rá egy pillantást, de nem tett semmit, hogy megvigasztalja. Inkább tűnt idegesnek miatta.

– Fiam, gondolkodj – nézett végül rám apám. – Az utolsó vagy, aki szóba jöhet az öröklési sorban. Két bátyád nem adott életjelet magáról, sőt, Serafim a távozása előtt már-már az őrület jeleit produkálta. Emerichről az a hír járta, hogy lázadást szított, a távozása előtt. A birodalom jövője tőled függ, nincs más, akire bízhatnám a trónt. Elfogadtuk, mikor nem akartál pap lenni. Azt azonban nem engedhetjük, hogy ismét elmenekülj a felelősség elől. Nem vagy már gyerek, nem rohanhatsz a bátyáid után.

– Atyám, hallgass végig – szólaltam meg, ő azonban felemelt kézzel belém fojtotta a szót. Ekkor vettem észre, hogy ujjai egészen el vannak kékülve. Akios szavai visszhangot vertek a fejemben a romló állapotát illetően. Mielőtt azonban a cár megszólalhatott volna, anyám kifakadt:

– Az egyetlen gyermekünk vagy! Két fiam odalett, senki sem tudja, mi lehet velük, csak te maradtál. Ha a birodalom nem érdekel, akkor törődj velem! – könnyei ismét kontrollálatlanul hullani kezdtek. – Hát ennyit számít édesanyád?

Hosszan néztem a nőre, akit anyámnak neveztem. Ez volt az az asszony, aki életet adott három fiúnak, majd ebből kettőt képes volt feláldozni, fene sem tudja, miért. A nő, aki carica létére egy bizonytalan szándékokkal rendelkező férfinak adta magát. Az a nő, aki azt a bizonyos „egyetlen gyermeket” bábként akarta átadni Akios-nak.

– Mennem kell, anyám – válaszoltam végül rideg hangon. – Nem a fivéreim miatt. Magam miatt. Ahogy azt Emerich is mondta, mielőtt elment, meg kell ismernem az országomat, ha uralkodni szeretnék fölötte. Egész eddigi életemben a palota és a város környékén kívül sehol sem jártam. Hogyan lehetnék jó cár, ha azt sem tudom, mi zajlik Zariva falain kívül?

Ekkor egy árny megmoccant a trónterem egyik oszlopa mögött, s előlépett Akios maga. Úgy látszott, hogy érkezésemmel valamit megzavartam, és valamiért titokban akarták tartani, hogy ő is jelen volt, mielőtt beléptem, most azonban felfedte magát.

– Felséges cárom és caricám – hajolt meg mereven, a szokásos, negédes mosolyával. – Azt kell mondjam, hogy a fiúnak igaza van.

Ha voltak is kételyeim anyám és Akios viszonyát illetően, azonnal semmivé lettek, amint a carica rémült pillantása a férfira rebbent. Apámra sosem nézett ilyen könyörgő, egyben mégis szinte rajongó tekintettel.