A három cárevics

7. Serafim

Bár Emer igyekezett elmesélni, hogy pontosan merre járt, míg eljutott ahhoz a bestiához, térkép nélkül nehéz volt elképzelni a környéket, megjegyezni pedig talán senki nem tudott volna annyi fordulót és miegymást. Az a ködszerű valami ráadásul kifejezetten nyugtalanított, viszont nem hagyhattam cserben a bátyámat.

Természetesen legjobb, leggyorsabb lovamat nyergeltem fel, én magam, ezt a feladatot sosem bíztam volna másra. Igaz, fivérem is gyorsan hagyta el a palotát, de legalább néhány órája akadt a személyzetnek előkészíteni a holmiját, a szárított húsokat, a becsomagolt sátrat. Nekem mindent kapkodva szedtek össze, felfordult az egész épület, akár a hangyaboly. A sürgő-forgó szolgákon kívül nem is számítottam senki másra, aki elbúcsúztatott volna, ezért is lepett meg, amikor egy finom érintés húzta le a vállam, s ahogy hátranéztem, Akios-szal találtam szembe magam.

– Mester? – bukott ki belőlem a kérdés, mire ő halványan elmosolyodott.

– Nem biztos, hogy ez volt a megfelelő módja, hogy a szüleid tudtára add, mit gondolsz, fiam – mondta. Nem, bármit szívesen hallottam volna tőle, de nem akartam, hogy egy ideig az utolsó, amit ebben a palotában hallok, egy prédikáció legyen arról, hogy mit szúrtam el. Nyelvemmel csettintve fordultam vissza lovamhoz, aki azt hitte, hogy az ő figyelmét szeretném magamra hívni, rám nézett értelmes szemével, majd lelkesen a vállamhoz nyomta ívelt orrát.

– Nem kioktatni jöttem – hallottam Akios hangját. – Búcsúzni. Mivel úgy vélem, hogy sem a cár, sem a carica nem fog elköszönni.

– Akkor nem búcsúztál, amikor elmentél hónapokra.

– Valóban. Engem azonban nem fenyegetett veszély, nem úgy, mint téged.

Erre már rá kellett néznem. Arcán különösen gyengéd kifejezés ült, kissé elvette kígyómosolyának az élét. Barna szakállából mintha eltűntek volna az ősz szálak, amelyeket visszaérkezésekor felfedeztem benne.

– Tudsz valamit, amit nekem is kéne, mester? – én ugyanis semmit nem árultam el azon túl, hogy Emerich segítségre szorul.

– Ha a bátyád, akit arra képeztek ki, hogy öljön és megvédje magát, a segítségedre szorul, akkor aligha leszel te biztonságban. Tudom – tartotta fel a kezét, belém fojtva a szót, pedig már ellenekezni akartam –, hogy a varázserőddel jól bánsz, és anélkül is jól harcolsz. Én csupán figyelmeztetnélek, hogy ne bízd el magadat, mert a túlzott önhittség könnyen a fejedbe kerülhet.

– Köszönöm a tanácsot – biccentettem, bár továbbra is úgy éreztem, hogy csak prédikál. Hálát adtam Hélialnak, mikor megjelent Riftan öcsém az istálló ajtajában, és felénk indult. Akios egy utolsó szerencse kívánattal távozott.

– A te dolgod lesz, hogy kiderítsd, miben sántikál – mondtam fivéremnek, szememet mesterem hátára szegezve. – Amíg nem vagyok itthon, az Árnyak a szolgálatodra állnak.

A kémeim, Rashiddal az élen, biztosítottak róla, hogy öcsémnek ugyanúgy engedelmeskedni fognak, mint ahogy nekem.

– Ezt... Jó hallani, azt hiszem – felelte Riftan. Fekete szemében zavar tükröződött, tördelte a kezét, úgy állt egyik lábáról a másikra, mintha mondani akarna valamit, de mégsem meri megtenni.

– Beszélj, kistestvér – sóhajtottam, és egész testemmel felé fordultam. Öcsém vett egy nagy levegőt, aztán a szemembe nézve szólalt meg.

– Csak gyertek haza, jó? Tudom, hogy néha az agyatokra mentem, azt is tudom, hogy sokszor csak kötekedni akartatok velem, de ti vagytok az egyetlen barátaim. És hiába bánnak velem máshogy anyáék, én... Én szeretlek titeket.