A három cárevics

4. Serafim

Életemben nem hittem volna, hogy ilyen népszerű leszek a huszonkilencedik évemet betöltve... Márpedig valaminek történnie kellett, mert alig két nappal az ünnep után valaki már hajnalban dörömbölt a lakosztályom ajtaján. Dyolina belefúrta fejét a mellkasomba, nem akarván felkelni. Teljes mértékben egyetértettem vele... Lustán átöleltem, magamhoz szorítottam, arcomat a hajába temettem.

– Nem kéne megnézni, ki az? – motyogta ágyasom alig érthetően. Ajka hozzáért meztelen mellkasomhoz, ám most nem tudott tűzbe hozni.

– Majd csak megunja – dörmögtem, arra sem véve a fáradtságot, hogy a szememet kinyissam. Ha apám küldött valakit értem már megint, akkor pláne kipihentnek kell lennem, hogy végighallgassam a litániáját.

Nagyobb szükségem volt erre a kiadós alvásra, mint beismertem volna magamnak. Bár hozzászoktam az éjszakázáshoz, a mulatozáshoz, azt el kellett ismernem, hogy négy nap zsinórban már kicsit sokat kivesz az ember fiából. Ebből kifolyólag igen könnyen visszamerültem volna édes álmomba, ha az a dörömbölő őrült méltóztatott volna nyugton maradni. Dyolina ismét megmoccant, úgy érzékeltem, hogy el akar húzódni, talán, hogy megnézze, ki az. Szorosabban öleltem magamhoz, lábamat átvetettem az övén, mondhatni, félig rajta feküdtem.

– Hagyd! – mormoltam, miközben megkerestem ajkammal a fülcimpáját, és gyengéden megharaptam. – Ha rögtön ugrunk, amikor valaki látni akar, azt fogják hinni, hogy ezt a cárevicset is úgy parancsolhatják ide-oda, ahogy a legkisebbet...

– Lehet, hogy ideje lenne azért lassan felkelned, nagyuram – kuncogott a lány alattam. – Magasan jár már a nap.

– Éjjeli ragadozók nappal nem vadásznak. Maradjunk még egy kicsit!

Dyolina csak sóhajtott egyet, és cirógatni kezdte az oldalamat azokkal az átkozottul lágy ujjaival. Kellemes borzongás járt át, ahogy a szemem lecsukódott. Nyomtam még egy hálás csókot ágyasom nyakára, mielőtt újra elnyelt az álom.

Nem számítottam arra, hogy bátyám megjelenik majd nekem. Bár ikertestvérekként mindig volt közöttünk egy kapocs, gyakran megéreztük, mi történik a másikkal, álmunkban csak akkor találkoztunk, ha szükségünk lett volna egymásra. Általában én kerestem Emert, rendszerint azért, hogy szedjen ki a bajból. Ő talán kétszer, ha eljött hozzám egész eddigi életünkben. Éppen azért lepett meg most, hogy elutazása után nem sokkal így látom viszont.

– Bátyám – szólítottam meg, miközben belenéztem komor szemébe. – Milyen az utazás?

– Egyelőre eredménytelen – közölte színtelen hangon, lényegre törően Emerich. – Szeretnék... Kérdezni tőled valamit, öcsém. És komolyan válaszolj, ha lehet.

– Nocsak – vontam fel a szemöldököm, de karba tett kézzel nekitámaszkodtam valaminek, ami leginkább egy oszlopra hasonlított, bár csak fivéremet láttam tisztán magam előtt. – Hallgatlak.

Emerich, a cár seregének ezredese ekkor alig észrevehetően elvörösödött. Alig tudtam uralkodni magamon, hogy ne essen le az állam. Még Nahura előtt sem láttam így sohasem, utoljára tizenéves korában pirult el.

– Mi történt veled, Emer? – kérdeztem. Bátyám tekintete a semmibe révedt, szép metszésű ajkára halovány mosoly ült ki.

– Mondd, öcsém, jártál már úgy, hogy megláttál valakit, és elvesztetted önmagad?

Na, erre aztán végképp nem számítottam. Elnyíló ajkakkal meredtem egyre inkább zavarba jövő fivéremre. Megláthatta, hogy mosolyra rándul a szám, amint rájöttem, hogy mire is célozhatott, mert azonnal rám mordult.