Project C ✓

Hetedik

Egy nap alatt sok minden eldől: jó vagy rossz, boldogság vagy szomorúság, és ami a legaktuálisabb, élet vagy halál. Egyetlen nap Warttonban pedig akkoriban még nagyobb felfordulást csinált, mint bárhol máshol. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy a Névtelen újra lecsapjon.

Épp Mollyval beszéltem telefonon, még részletesebben beszámolva egymásnak a buli alatti történtekről, mint eddig. Amíg én inkább igyekeztem elhallgatni a Jay-eset részleteit, legfőképpen Seth elől, aki már a pár foszlány miatt, amit hallott, már a bulin összeveszett a sráccal és kidobta őt a házból, addig Molly büszkén számolt be a Pruittal történtekről. Azóta még jobban alakult a kapcsolatuk, mint eddig, és mindennél jobban örültem nekik. Még shipnevet is találtam ki nekik, ami a röpicsapat által döntve Setly lett. 

Elég béna, de megteszi.

- Darcia! Gyere le, beszélnünk kell! - hallottam meg anyukám hangját odalentről.

- Ne haragudj, hogy félbeszakítalak, Mol, de mennem kell. Anya hív.

- Menj csak.

- Majd később folytatjuk, jó?

- Oksi. Na, szia!

Hevesen rohantam ki a szobámból, egyenesen le a földszinten lévő nappaliba. Furcsának találtam, hogy mindkét szülőm egyszerre ült a kanapén. Gondoltam, hogy valami újabb gyilkosság történt, vagy valaki eltűnt, akit ismertem. 

- Tessék? - mondtam, leülve melléjük.

- Darcia, ott voltál tegnap a bulin?

- Ott, persze. De nem túl sokáig, olyan tíz körül hazajöttem.

- Kicsim, ismerted Jay Powellst? - kérdezte anyukám, arcán olyan nagyfokú aggodalommal, amit eddig sosem láttam tőle. Ahogy meghallottam a srác nevét, összeszorult a gyomrom. - Találkoztál vele tegnap?

- Igen. Miért?

- Meghalt - jelentette ki apa ridegen, mire felráncoltam a szemöldököm. Eszembe jutott az előző nap estéje, és nagyon megijedtem.

Akkor jöttem rá, hogy nemcsak a környezetemben, hanem már közvetlenül magamban sem bízhattam úgy igazából.

Másnap az egész iskola gyászba borult, mintha a közvélemény Jayről nem igazán számított volna. Fekete ruhás diákok léptek el a folyosókat, centerjük pedig ahhoz az üvegesszekrényhez vezetett, amiben Jaynek egy képét rakták ki. Valljuk be, egy kicsit hiányzott is. Még azon a napon az végzős évfolyam összes tagja kihallgatásokon vett részt, ez alól persze én sem maradtam kivétel. 

A fiú temetése már kedden lezajlott. Persze én is vittem neki egy virágot: akármennyire tuskó volt, nagyon sajnáltam.

Persze az ő ügyét sem hagytuk annyiban. Hétfő estefelé a Warttoni-tó partján köröztünk már olyan fél hét óta, eltévedve a nyaralók között, hogy megtaláljuk végre a tetthelyet. Mindhárman a szokásos fekete szettünket viseltük, kesztyűvel, fejünkbe húzva a pulcsink kapucniját, ahogy szoktuk. A gyilkosság helye egy lepukkant, terrakotta üdülő volt, habár először nem igazán tudtuk elképzelni, mit keresett ott egy ilyen helyen Jay.

- Itt van - állt meg egy csípőig erő, erősen korrodált kiskapu előtt Molly. Ezúttal ő csinálta a szokásos nyomozás előtti terepszemlét, így ő tudott mindent a helyről. - Kamerák nincsenek, szomszédok szintúgy. Az egész hely olyan, mint egy lepratelep.

A lány intett, mire beléptünk utána a kapun. Az egész ház teljesen elhagyatottan állt az üdülőfalu szélén, szinte legtávolabb a tótól, kitört ablakokkal, olvadó vakolattal, kitört bejárati ajtóval és valamiféle évszázados kopottsággal. Mégis volt benne egy kisebbfajta báj is, amit nem tudtam hova rakni magamban. Már a szinte üres, a nyolcvanas években megrekedt, egy utcával majdnem egybeolvadt hátsó udvaron állva megtaláltuk a gyilkosság nyomait, ami valahogyan a szokásos szisztémaként működött, mint az összes eddigi: vérnyomok, a holttest helye a kert közepén, a rendőrség nyomai. Az egyetlen különbségnek az számított, hogy egy fehér sátor védte meg a nyomokat a természet ellen.