Project C ✓

Tizennegyedik

A márciusi hónap közepére és végére úgy nézett ki, hogy valamilyen szinten rendeződni kezdtek a dolgok. Mióta Everleigh megkerült, a Névtelennek nyoma se volt. És ennek körülbelül két-három hete.

Úgy éreztem magam, mintha egy kis időre visszacsöppentem volna a gyilkosságok előtti időszakba. Minden rendben ment, mint régen. Csak pont Clary nélkül.

Végül a többiek ügyesen rávettek, hogy menjek el a bálra Jamie-vel. A fiú, akit egyébként egészen bírtam, persze baráti szinten, úgy az est előtt két héttel hívott el magával. Hevesen gondolkodva ugyan, de elfogadtam a meghívását, mégis elég visszatetszőnek jött le számomra, hogy mégsem Tobiah-val mentem.

Mióta elbúcsúztam tőle, nem találkoztunk, és rendkívül hiányzott. Bíztam benne, hogy a tervem összejön, megkerül a Névtelen, majd újrakezdhetek Tobiah-val mindent. Azóta a tóhoz sem jártam ki, inkább a jó, öreg, biztonságos szobámba zárkóztam be magánélet és fejkiszellőztetés gyanánt. Persze még mindig a lelkem mélyén csücsült a végtelen félelem a Névtelen és a kegyetlen terve iránt, mégsem ülhettem ölbe tett kézzel, mint ahogyan azt mindenki más várná. A C-Projekt végül körém irányult. Rendkívül idegesítőnek tartottam, de egy idő után már szépen beletörődtem.

A végzős bál délutánján a tükröm előtt készülődtem, teljesen egyedül a házban. Bíztam benne, hogy legalább az anyukám visszajön hozzám egy pár percre, ha nem mindkettő szülőm, mielőtt a többiek megjönnek értem, de éreztem, hogy ez szinte egy a lehetetlenséggel. 

Egy csodálatos, bordóspiros báli ruhát viseltem, aminek vastag, pufi, tüllös szoknyája súrolta a földet, és amit még Molly és Landa segített kiválasztani egy bő héttel azelőtt. Mondhatom, méregdrága egy ruhadarab volt, egy szép kis vagyont fizettem érte. A hajam egyik fele félkontyban ült a fejem tetején, míg több részét hagytam kiengedve, begöndörítve. Épp az utolsó simításokat végeztem a sminkemen. Rutinosan meghúztam a tusvonalat a jobb szememnél, majd a szemhéjtust lecsapva az asztalra elégedetten néztem bele a tükörbe. 

Onnan egy látszólag teljesen másik, régi-új Darcia nézett vissza, aki még a baljós események előttről volt való. Örültem, hogy sikerült fenntartanom ezt a bonyolult látszatot.

Kezembe vettem a telefonom, és csináltam egy hozzám képest már rekordidő alatt készült, villámgyors képet, amit az íróasztalomon ülve, hátat fordítva az ajtónak kitettem az Instagram Storymba.

Ekkor eszméltem rá, hogy tompa léptek hallatszottak mögülem. Mintha valaki direkt lábujjhegyen járt volna a szobámban.

- Anya? - kérdeztem óvatosan megfordulva, mégsem ő állt előttem, hanem valaki más, akiről nem gondoltam volna. - Clary?

- Meglepetés! - nézett rám egy eltúlzott mosollyal, amit már túl ijesztőnek találtam már a fekete csuklya nélkül önmagában is.

Most úgy őszintén, nincs melege? 

Nem érdekes. Valahogy túl kell járnod az eszén, Darcia.

- Hadd nézzelek! Milyen szép ruha! - lépett közelebb, mire én még egy lépést hátrébb, a gardróbom kilincsét megragadva. - Nagy kár, hogy én nem tudok veletek ünnepelni... Ahogy te se. - Eddigi mosolya átváltozott valami olyan pszichopata vigyorrá, amiről tudtam, hogy valahogyan menekülnöm kell. Egy másodperc alatt előttem termett, egy szürke konyhakést szorongatva. - Hiba volt magaddal vinned a húgom.

Összezavarodtam.

Hogy lehet Clarity a Névtelen, ha ő és Everleigh pont a Névtelen elől menekültek?

Végül eléléptem. Szemtől szemben álltunk, mint két legjobb, évszázados barátból lett hirtelen ellenség. Nem gondoltam volna, hogy minden idáig fog fajulni. A C-Projekt teljesen hiábavaló lett a szememben. Úgy éreztem magam, mint akit azonnal cserben hagytak és hátba támadtak egyszerre, de nem érdekelt. Az volt számomra a fő, hogy valahogyan bezárjam a gardróbba, és végre-valahára véget vessünk az elmúlt egy év történéseinek. 

Clary egy pillanatra lefagyott. Megragadtam a lehetőséget, és a fekete csuklyájának kapucnijánál fogva megfogtam, és egy határozott mozdulattal az ajtó felé húztam a kapálózó lányt. Ahogy rázártam azt, csak pár másodpercre, de megnyugodtam. Kezembe vettem a telefonom.

Egy röpke pillanat alatt égető, lüktető és maró fájdalom lett úrrá az egész testemen, amit az adrenalin miatt eddig nem realizáltam. Elejtettem a mobilom. Éreztem, hogy valami meleg folyadék csurog le a nyakamról és bal vállam felől, ezzel egyidőben már a hasamnál kezdte átitatni a ruhámat. A lábaim cserben hagytak. Összerogytam. A látásom kezdett egyre többet kihagyni. Kétségbeesetten kerestem a szőnyegen a telefonom, és a megmaradt lélekjelenlétemmel hívtam a 911-gyet.

- Itt Darcia Stanley. Warttonból. Megtaláltuk... - nagy levegőt vettem, összeszedve a maradék erőmet. - Elkaptam a Névtelent.

Tompa puffanást hallottam. Nem tudtam mozogni. Egy pillanatra láttam, hogy a kezeim és az egész ruhám csupa vér. Megijedtem. Hallottam, ahogyan eszeveszettül kalapál a szívem. Fulladtam. Minden kezdte elveszíteni a színét előttem. Az egész szoba forogni kezdett velem, majd fokozatosan sötétedni kezdett.

Még nem állok készen...

- Halló! Hölgyem! Bemértük a tartózkodását, maradjon ott, ahol van, kérem.