Project C ✓

Nyolcadik

A Névtelen

Jay Brayden Powells.

Borzalmas ember volt. Rosszabb, mint én, magam, ami végtelenül röhejesnek számított, mivel nálam nem könnyen lehet rémesebbnek lenni. Már azelőtt jó részletesen tudtam róla egyet és mást, mielőtt úgy igazából az áldozatommá vált volna. Végtére is duplán kiérdemelte a saját sorsát, amit még mindig én írtam meg neki felettébb nagy pontossággal, mint eddig, viszont az övé nem az a tipikusan megrázó és siratószerű tragédia lett az én részemről, hanem tragikomédia, Powells nevetséges mivolta miatt.

Egy elhagyatott nyaralóban találtam rá, furcsán távol a parttól. Jól tudtam, hogy Molly Raegen partijáról jött - mivel az ő beszélgetésüket is kihallgattam egy párszor -, erősen illumináltan, dülöngélve és abszurd hangokat kiadva. 

Powells terve volt, hogy megvette volna azt az egy szem nyaralót az érettségi előtt, és közösen felújították volna maguknak a bátyjával, úgy éltek volna ott a barátnőikkel - habár ez Powellsnek már eleve veszett ügynek látszott Darcia Stanley miatt. Mikorra már meglett a nyaraló, végül a kitaláció többi részének sajnálatos módon teljesen befellegzett. 

Hatalmasnagy kár érte.

Mondhatni, évszázados hobbimnak számított az eddig sziklaszilárdnak és lerombolhatatlannak hitt emberi álmok és precíz elképzelések gyors, hajszálpontos szétfoszlatása - a jelentéktelen, kínosan felesleges életükkel együtt. És én ezt egy pici kis cseppet se bántam, sőt, pont ellenkezőleg. Imádtam.

Powells kiiktatása túl könnyen ment, sokkal jobban és kevesebb idő alatt, mint az eddigieké. A ház emeletén vártam rá, hogy megérkezzen. Szinte biztos voltam benne, hogy ott fogom találni, mivel mint mondtam, a megérzéseim általában sohasem csalnak. Örültem volna, ha azt a méhkirálynőt is magával hozta volna, úgy legalább kettőt sikerült volna egyszerre elintézni. De eggyel is beértem. Van az a szabály, hogy finálét mindig utoljára tartogatjuk, és én ha az összes többi létezőt nem, akkor legalább ezt boldogan vagy keserédesen, de igyekeztem betartani.

Az a síkeszű gyerek az alkoholtól kiütve ült a nyaraló lepukkant, száraz fűvel teli udvara közepén, egy nyolcvanas években rekedt, törött szökőkút előtt, mikor mögélopakodtam, és nemes egyszerűséggel csak végeztem vele. Gyerekjátéknak számított és szinte az eddigi legkönnyebb gyilkosságomnak is. Szerettem az áldozataim szemében azt a mérhetetlen ijedtséget, amit akkor láttam, mikor lecsaptam rájuk. Felbecsülhetetlen értékű volt számomra, szinte az éltetett és adta az adrenalint az akicióim méltó befejezéséhez, azaz a huszonötödik szúráshoz. Egy szokásos levelet raktam le a haldokló mellé, majd otthagytam őt szenvedni. Éjjel volt, senki, még egy árva lélek sem hallhatta vagy láthatta őt, esetleg engem. A part olyan kihaltan állt minden éjjel, hogy tökéletes helyszínnek számított, jobbnak, mint az elhagyatott bútorgyár vagy a templomkert.

A hazafelé vezető utat levágtam az erdők felé. A semmi közepén jöttem rá, hogy valamit elfelejtettem. Akárhogyan áttúrtam a zsebemet, nem találtam magamnál. Végül szentül meggyőződtem róla, hogy a házban hagytam azt. Eddig nem is voltam olyan ideges. Persze ahogy visszaértem, teljesen halkan, nemcsak az íróasztalt, hanem majdnem egész házat körbenéztem a térképért.

Másnap döbbentem rá úgy igazából, hogy az üdülőben hagytam a térképet. Napközben mégsem mehettem volna vissza érte, ezért ott kellett hagynom estéig. Nagyon féltem, hogy ha valaki megtalálja, lőttek az egész tervemnek. 

Az előérzeteim akkor sem csaltak. Nem is én lettem volna, ha nem kaptam volna rajta Darcia Stanley-t, Molly Raegent és Seth Pruittot a tetthely közepén, és ráeszméltem, hogy az én tervemnek teljesen befellegzett...