Project C ✓

Tizenharmadik

- Tobiah, én... - nyögtem ki, ahogy az ő ágya szélén ültem, teljesen összeomolva.

Szemeimet a tapétán időztettem. A fiú szobája fehér-zöld csíkos volt, és egy öreg lámpa erős, sárgás fénye lengte be az egész helyiséget. Minden olyan ódivatún állt ott, mintha a nyaraló egy hatalmas időgép lett volna, ami a hatvanas években állt volna meg. Imádtam ezt a régies kisugárzását.

Hatalmas levegőt vettem, és azt visszafojtva Tobiah elé álltam.

- Én vagyok a Névtelen következő áldozata.

- Nem, az nem lehet! - suttogta, majd hangja átváltott valami másba, amit eddig nem hallottam tőle. Egyszerre volt szomorú, dühös és nyugtató is. - Darcia, megoldjuk. - Megfogta a kezem és nem túl erősen megszorította azt. - Költözz ide, amíg ez az egész le nem cseng! Vagy miután leérettségizel, elmegyünk innen, jó messzire. Utánunk már csak nem jön, ugye?

- Nem.

A fiú párás szemmel nézett rám, én pedig ezzel egyidejűleg éreztem, hogy könnyek szaladtak le az arcomról.

- Vagyis én ezt... Ezt nem tehetem meg. Nem hagyhatom újra cserben a szüleimet és a barátaimat. Claryt és Everleigh-t se. Meg a nyomozás...  Ez semmilyen nézetből nem lenne helyes.

- De, helyes lenne. A nyomozásotok már rég vakvágányon van, akik szeretnek, azok meg úgyis megértik.

- Akkor sem csinálhatom ezt. Sajnálom, Tobiah! Valahogyan tovább kell élnem úgy, azaz inkább azzal a látszattal, mint régen, feltűnés nélkül.

- És ez a régen azt jelenti, hogy nélkülem?

- Igen. Nem. Nem tudom! - Idegesen az ő nyakába borultam. Nem akartam elveszíteni őt, mégis egy kis ideig döntést kellett hoznom: vagy ő, vagy minden más. Vagy eltűnök és cserben hagyok mindenkit, vagy Tobiah-val teszem ezt. Két tűz között álltam, és egyik mellett sem tudtam dönteni úgy igazából. - Kérlek, ne haragudj rám!

- Nem tudnék haragudni. Soha.

Ahogy kiléptem a fiú öleléséből, képtelen voltam ránézni. 

Teljesen tudtam, hogy Molly és Seth szerint Tobiah a legjobb gyanúsított mindenki közül. Még a tudtomra is adták. Összevesztünk. Szerintük nem szabadott volna találkoznom vele. De megteheti hát ezt az ember, amikor szerelmes?

Mégis akkor muszáj volt.

- Min gondolkodsz?

- Semmin.

- Ne hazudj!

- Tényleg. Nem érdekes.

- Tudom, hogy ezt pont neked nem szabadna elmondanom - sóhajtott -, de nem bírom tovább. Hallottam, hogy az a Seth gyanúsnak tart engem. - Lassan bólogattam. - Még múltkor, az elhagyatott nyaralónál. Miattuk van ez?

- Mégis mi?

- Az, amit most tervezel. Mintha egyik pillanatról a másikra el akarnád magad törölni a Földről, végérvényesen.

- Te nem így viselkednél? - kérdeztem akaratlanul is magasabb hangnemben. - Amúgy is, lehet benne igazság, amit Seth mond.

- Nem én vagyok a Névtelen!

- Tudom! De egy sorozatgyilkos is ezt mondaná, Campbell. - Rögvest ki akartam menni az üdülőből, de Tobiah az ajtó elé állt.

- Mondj egy okot. Csak mondj egyetlen okot, amiért én lehetek a Névtelen. Utána elengedlek.

- Egy normális ember mentőt hívna, ha valaki előtte kap pánikrohamot. Egy normális ember nem rejtőzne el teljesen a társadalom elől. Egy normális ember nem jelenne meg egy tetthelyen teljesen oktalanul.

- Nyertél, Darcia! Gratulálok! - A fiú kicsapta maga mögött az ajtót, és elengedett. Arcán vegyes érzelmek kavarogtak. Hezitálva álltam előtte. Még nem akartam menni. - Menj! De vigyázz, nehogy leszúrjalak, mint ahogy azt a Névtelen tenné!

- Ezt még oda akartam adni. - Egy pillanatra sarkon fordultam. Kivettem a zsebemből a jegyzetfüzetemet, és a kezébe nyomtam. Nem érdekelt, hogy tele volt írva olyan dolgokkal, amit nem hiszem, hogy látnia kellett volna.

Majd hátat fordítva neki kifutottam a házból, beülve az autóba és sírva elhajtva a nyolcadik utca sarkán lévő nyaraló elől.

Útban hazafelé alig bírtam abbahagyni a sírást. Néha már azt se tudtam, merre megyek. Végül nem messze Tobiah házától leálltam. Az egyik üdülőúton egy fehér ruhás embert láttam, akiről szentül meggyőződtem, hogy csak az én paranoiám egyik szokásos illúziója, de ahogy belenéztem a visszapillantó tükörbe, rájöttem, hogy az a valaki ott igenis létezik.

Ahogyan kiszálltam a kocsiból, úgy kezdett el a szürkületből kirajzolódni előttem egy olyan hétéves-forma kislány alakja: fehér, földig érő egyberuhát viselt. Hosszú, sötétbarna haja göndören omlott a vállára. A lány rám nézett, majd megállt.

- Everleigh? - kérdeztem tőle, egyre közelebb menve hozzá. - Én vagyok az, Darcia. Miért vagy itt? És hol voltál eddig?

- Darcy! - szaladt oda hozzám. - Ő... Ő követ minket! Menjünk innen!

- Ki követ téged, kicsi? - Leguggoltam elé, letörölve arcomról a könnyeket.

- Hát ő, a fekete ruhás. Clary azt mondta, hogy mennünk kell.

A Névtelen.

- Clary? Ő is itt van? - Evi nemlegesen ingatta a fejét. - Merre van?

- Nem tudom. Eltűnt.

- Mikor? Mi történt veletek?

- Nem emlékszek.

- Nincsen semmi baj. Itt vagyok, velem vagy. A Névtelen nem találhat rád. Soha többé. Szeretnél hazamenni? - Everleigh bólogatott. Kinyitottam neki a hátsó ajtót, hogy be tudjon ülni. - Anya és apa nagyon várnak ám haza!

Beültem az autóba, és elterveztem, hogy az utam egyenesen a rendőrséghez fog vezetni. Csak arra nem gondoltam igazából, hogy én miképp fogom kikeverni magam ebből a helyzetből.

- Kösd be magad! Indulunk.

Negyed-fél órán belül újra a rendőrség jó öreg folyosóján találtam magam, mellettem a teljesen megváltozott Everleigh-vel, aki csak egykedvűen ült a székén, a hófehér falakat bámulva. Jól tudtam, hogy régen nem így viselkedett volna ebben a helyzetben, hanem már rég szédszedte volna az őrsöt. A szülei már rég elindultak érte, akiknek biztosan egy nagy kő esett le a szívükről, amiért meglett az egyik lányuk.

- Darcia! - jött ki az egyik ajtón az anyukám. - Hát te mit csinálsz itt?

- Megtaláltam Everleigh-t. - A kislány integetni kezdett az anyukám irányába.

- Azt hiszem, beszélnünk kell. Gyere be hozzám.

- És vele mi lesz? - néztem Evi irányába.

- Egy rendőrségen vagyunk, lányom. Itt eshet a legkevesebb baja.

- Jó, jövök. - Az anyám kinyitotta előttem az apró irodája ajtaját. Helyet foglaltam az asztallal szemben álló széken.

- Most úgy beszélünk, mint anya a lányával - mondta, mire tudatosult bennem hogy ennek nem lesz túl fényes vége. - Mit csináltál a parton?

- Sétáltam. Csak ki akartam egy kicsit tisztítani a fejem.

- Tudom, hogy ti is nyomoztok a Névtelen után.

- De honnan? És mióta?

- Elég egyértelmű volt. Szinte minden gyilkosság utáni estékén kimaradtál otthonról. Máskülönben nem is érdekelt volna az egész úgy, nem igaz?

- Dehogynem.

- Ezért, mint jó szülő, be kell, hogy avassalak, de csak a te érdekedben. Ti is megtaláltátok a Névtelen térképét, ugye? - bólogattam. - Tudjuk, ki áll gyilkosságok mögött.