Project C ✓

Tizenötödik

Tobiah

Soha az életben nem gondoltam volna, hogy annál a két hétnél lesz ezerszer rosszabb is, mint amennyi ideig nem láttam Darciát.

Még a búcsúzás előtt valamivel mesélte, hogy az iskolája bált tart a végzősöknek. Ő nem akart menni, még úgy sem, hogy ez az esemény csak egy lesz az életében. Terveztem, hogy elhívom én, magam, de nem hittem, hogy annyira szívesen láttak volna köztük, mint egy feltételezett Névtelen-jelöltet.

Hiszen kinek kell egy két évvel idősebb srác, hogy ott toporogjon mellette?

Emlékszem a saját bálomra, ami nagyon hasonló történetűnek tűnt Darciáéhoz. Nem voltam egy túlzottan népszerű diák, Darcyval ellentétben, mégis szinte mindenkivel egészen jól kijöttem. Elhívtam a régi barátnőmet, azaz akkori haverom húgát, mivel még a haverom is rajtam könyörögött az esemény miatt. Aztán a lány a suli hímringyójával kötött ki, és nekem kellett kimenteni a slamasztikából a részeg bátyja helyett, és persze azonnal szakítottam vele.

Utálom ezeket az emlékeket.

A bál napján igazán kreatív elfoglaltságként a telefonomon lógtam. Akkor láttam meg Darcia Instagram Storyját, ahogy a vörös báli ruhájában szelfizett. Azt hittem, tényleg nem fog menni, mégis mi tagadás, csodálatosan nézett ki. Szerencsés srác volt az, aki elhívta. Először semmi gyanúson nem akadt meg a szemem, de jobban megnézve a fotót egy fekete alak bújt meg rajta, a krémszínű szoba egyik sarkában.

Villámként csaptak belém Darcia szavai az egyik tóparti délutánról, miszerint a Névtelen arról jellegzetes, hogy egy hosszú, fekete csuklyát hord, amikor gyilkol. Cselekednem kellett. Mindent eldobva magamtól rohantam ki a nyaralómból, papucsban, a telefonomat még mindig a kezemben tartva. Tudtam, melyik út volt a legközelebb Darciáék házához, hisz régóta ismertem a szüleit. Kiskoromban a warttoni nagyapám sokat vigyázott rám, aki pont Stanley-ékkel szemben lakott, innen is az ismeretségünk.

Különben is, az sem számított nagy véletlennek, hogy ott voltam, ahol, amikor Darcia és én - szerinte - legelőször találkoztunk.

Tizenöt percembe telt odaérnem. Az egész ház tiszta üres volt, és gyanúsan csendes. Azonnal felfutottam az emeletre, és minden egyes ajtón benyitottam, ami elém került, mikor egy tompa női hangot hallottam a mögöttem lévő szobából. A helyiségbe berontva az első, amit megtaláltam, az Darcia telefonja volt a földön, amin a 911-gyet hívta. Aztán megláttam őt is, a földön feküdve, félig az ajtónak dőlve. Vörös ruháját teljesen átitatta a vér.

Ahogy abban a pár másodpercben előtte álltam, és lassanként ráeszméltem a történtekre, egy egész világ tört össze bennem a szívemmel együtt.

- Darcia! - térdeltem le a lány elé, megnézve a pulzusát, majd rájöttem, hogy alig, de még ébren van. - Figyelj, velem kell, hogy maradj! Érted? - Szólásra nyitotta a száját.

- Tobiah, én...

- Ne szólj semmit! Minden rendben lesz - a telefonért nyúltam. - Itt Tobiah Campbell. Egy mentőt kérnék...

Egy örökkévalóságnak tűnt, ahogyan a ház előtt álltunk, az egyik kocsinak támaszkodva. Darcia szülei szinte halálra aggódták magukat. Ők voltak az elsők akik megjelentek, a kollégáikkal együtt. Őket követték teljes díszben Molly, Seth, Yolanda, Connor és egy másik srác, aki egyedül Darcia párja lehetett a bálra, de őt még látásból se ismertem.

Végignéztük, ahogy a Névtelent kihozzák a házból. Ahogyan megláttam, ki is ő valójában, hatalmas döbbenet lett úrrá rajtam. Clarity Young, azaz az egyén, aki miatt az egész C-Projekt megalakult. Darcia barátai látva ezt a jelenetet sírva fakadtak, még Seth és a fiúk is. Mélyen megértettem őket.

- Hogy tehetted ezt velünk? - állt a gyilkos elé Molly. - És miért pont Darciával? Miattad ezt a szerencsétlen hülyét - mutogatott rám - tituláltuk a Névtelennek, de nagyon szívből gratulálunk, amiért egy egész kibaszott várost átejtettél a hülye teóriáiddal!

- Te ne beszélj, ribanc! - szólt vissza a barna hajú lány, megpróbálva kitörni a rendőrök közül. - Az a méhkirálynő ott szépen megérdemelte, ahogy mindenki, akit sikerült eltennem láb alól!

Molly keze egy hatalmasat csattant Clarity arcán, akit végül úgy tuszkoltak be a rendőrautó hátuljába.

Óriásit sóhajtottam, a tenyereimet végigfuttatva arcomon. Tekintetem az eddig megtörhetetlen Mr. Stanley-re tévedt, aki a sírás határán állt feleségével együtt.

- Walt, Irina, minden rendben lesz - bizonytattam nekik azt, amit még magamnak is túl nehéz volt.

- Ja, haver - folyt bele a beszélgetésbe Seth. - Bocs, hogy azt hittük, hogy te vagy a Névtelen. Hallgatnunk kellett volna Darciára.

- És ne haragudj, amiért olyan bunkók voltunk - nézett rám sírva Molly. - Nem hiszem el, hogy Clary a Névtelen! A mi Clarynk. És Darcy... Neki jobban kell lennie. - A lány beleborult Seth nyakába.

- Most már rendeződnie kell mindennek - közöltem magam elé suttogva. - Mindennek.

- Beszélhetnénk négyszemközt? - kérdezték Stanley-ék.

- Ő... Igen. Természetesen.

Elindultunk a garázs felé, amiben megláttam a szürke Hyundai Tucsont. Porlepte volt, mintha már régóta nem mentek volna vele.

Pedig az az autó volt Darcia mindene.

- Miről lenne szó? - tértem a tárgyra az ujjaimat tördelve.

- Fiam - szólt Mr. Stanley -, köszönjük, hogy vigyáztál a lányunkra.

- De nem eléggé. Egy dolog, hogy a tónál egy hónapja jókor voltam jó helyen, mégsem...

- Volt egy egyezségünk, Tobiah - említette meg futólag a megbeszélteket, amikor a városba jöttem. - Nem szegted meg, sőt...

- És mi lesz Darciával?

- Várnunk kell. Sokat.

- Az nem megoldás! - dúltam fel magam teljesen. A sírás szorította a torkom, de muszáj volt nem kiengednem.

A szemem sarkából láttam Mollyt, ahogy futva felénk közeleg.

- Mr. és Mrs. Stanley! Tobiah! Darciát bevitte a mentő. Utána kell mennünk.

- Jöhetnék én is?

- Tobiah, vidd el Darcia kocsiját. - Mire mindenre ráeszméltem, már a Hyundai kulcsát szorongattam. Tétován kizártam és beültem a vezetőülésre.

A zsebemből kiesett a barna borítós, aranyvirágos könyv. Addig még ki se nyitottam. Nem mertem. De akkor... Akkor már muszáj volt.

Tobiah.

A legnagyobb félelmem volt mindig is egy véget nem érő séta a sötétben: kinyújtott kezekkel, félve, hogy újra elesek, hogy kicsi kavicsok és hatalmas sziklák keresztezik majd az utamat. Ha csak egy apró fényt fedezek fel valahol előttem, azonnal bedőlök neki, hogy végre révbe érek. Majd elbukok, újra és újra.

Úgy, mint az eddigi életem. Csak most túl későn vettem észre, hogy az a bizonyos fény igazi volt. Féltem belenézni a tükörbe, azaz a valóságba, amit a barátaim tartottak elém, hogy realizáljak mindent, de mintha magam helyett a múltamat és a démonjaimat láttam volna.

Te voltál az én fényem. Tudom, már késő ahhoz, hogy mindent bevalljak, mégis köszönöm, hogy utat mutattál nekem, és megmentettél engem önmagamtól.

Darcia

Vége.