Bízz bennem! /Alice In Borderland/

4.♠️

Nem emlékszem mikor sikerült elaludni, egyszer csak rám tört a fárattság és teljesen elnyomott. Az éjszaka egy szempillantás alatt el telt. Legalábbis nekem úgy tűnt, mintha pislogtam volna egyet és máris reggel lenne. Hunyorogva nyitottam ki a szemem, az ablakokon beszűrődő napfény elvakított.
Aludtatok már a földön? Nos én most már igen és a hátam hivatalosan is megsemmisült. Alig bírtam feltápászkodni onnan. Ahogy rá nehezedtem a lábamra bele nyilallt az éles fájdalom. Vettem néhány mély levegőt, hátha ettől jobb lesz, dehát a nagy fenéket lett jobb. Nem tudom ki találta ki ezt a baromságot.
A kis pulton ahol támaszkodtam megláttam a kulacsot és egy szem fájdalom csillapítót. Ez lesz a reggeli az már biztos. Gyorsan be is vettem, a vizet pedig addig ittam ameddig el nem fogyott teljesen. Ha itt lett volna még egy liter, biztosan azt is mind meg iszom, olyan szomjúság tört rám hogy egy tavat ki innék.

-Szép jó reggelt! - hallottam meg Arisu hangját. Vissza jöttek?
-Sokkal jobban nézel már ki! - mondta Usagi miközben le tett egy megpakolt hátizsákot. - El ugrottunk a cuccainkért ameddig aludtál, meg hoztunk néhány gyors kaját az egyik boltból. Jobban érzed már magad igaz? - mi ez a közvetlenség? Nem értem.
-Igen jobban. - hogy kéne közölni velük hogy húzzuk meg a határt és olyan nagyon ne szokják meg a társaságom? Ugyanis nem tervezek hosszú távra velük maradni. Ezt a Partos dolgot megnézzük mi lehet, aztán én lépek is.
De végül nem mondtam semmit, nem kötelességem megosztani velük a gondolataimat és a terveim.

A nap gyorsan telt, én jó formán a fájdalom csillapítókkal éltem túl. Arisu és Usagi egész nap el voltak, a lány kimondottan talpra esett volt, sokáig ő is egyedül játszott. Voltak pillanatok amikor nem tudtam eldönteni hogy csak barátok vagy van-e köztük több is ezen kívül.
Késő délután lehetett, már el kezdett sötétedni. Igyekeztem pihentetni a lábam egész nap. Amilyen napsütéssel indult a nap, olyan hideg lett az esti órákban. -Teszek friss kötést a lábamra, és utána indulhatunk is! - kicsit elvonultam, ők éppen a vacsorájukat fejezték be, nem volt kedvem elvenni az étvágyukat.
Óvatosan szedtem le az elhasznált gézt. A seb körül körbe egy nagy ívben vörös volt a bőröm és szinte lángolt. Lehet ezt össze kellett volna varrni. De a gondolat, hogy ezt csak úgy tűvel neki állok öltögetni... Na azt már nem, köszönök szépen..
-Na milyen? Jobb valamivel? - kérdezte hangosan Usagi.
-Aha persze, semmi gond vele! - majd be gyógyul ez.

A játék tér nem volt messze, ezért úgy gondoltuk csak néhány legfontosabb dolgot viszünk magunkkal. Sajnos kicsit lassítottam őket, ami borzasztó érzés volt.
A helyszínhez érve, ami egy nagy épület volt, szét váltunk. Kis adóvevőkkel kommunikáltunk egymással. A sötétben maradtam egy bokor mögött, túl közel nem szerettem volna menni nehogy fel tűnjön valakinek a jelenlétem. Erőltetnem kellett a szemem hogy lássam a csuklójukat. Több játékos is érkezett akik viselték a kis karkötő szerűséget. Usagi is látott még hármat akik egy másik irányból jöttek. Nem bízzák a véletlenre, vannak egy páran, ha jól számoltam heten. Sorra mentek be regisztrálni. Mikor mindenki bent volt, Usagi megszólalt:
-És most várunk.

Talán fél óra telhetett el, és a meg maradt játékosok akik túl éltek, elkezdtek jönni. Mind a hét karszalagos túl élte, akik két épület közé mentek be. A lány már indult volna utánuk, de gyorsan meg állítottam.
-Várj! Az ott egy zsákutca. - ismertem ezt a környéket. Arisunak is szóltam hogy várjon, mert onnan ki kell jönniük.

Néhány perc múlva két kocsi kanyarodott ki egymás után. Itt futás lesz.
A kocsik után futottunk ahogy csak tudtunk. Ez annyira a lábamnak nem esett olyan jól. Minden lépésnél végig járt a fájdalom. Egyre jobban le is maradtam, a távolság egyrecsak nőtt közöttük.
-Menjetek! - kiabáltam nekik, egy kis habozás után pedig tovább futottak.
Vissza vettem a tempóból gyors sétára. Ameddig szemmel tudtam követni őket addig mentem utánuk.
-Baszki... - a lábam remegett és alig bírtam megtartani magam. A kötés át ázott. Nagyon fasza. Le kellett ülnöm egy kicsit, próbálta szabályozni a légzésem. Orron be, szájon ki. Tiszta libabőr volt a testem, nem értem hogy nem jutott eszembe egy pulcsit se hozni. A szemhéjam egyre nehezebb lett. Lehet nem is jönnek vissza