𝐑𝐞𝐪𝐮𝐞𝐬𝐭 | Hyunjin ff. | SZÜNETEL!

[ 16. rész 1/2 ]

Ő volt az, csak kissé megújult külsővel, de a világon bárhol felismerném alakját. Talán mióta elment, azóta erősödött fel bennem az érzés, így most szívverésem, mintha harcot vívott volna, olyan erősen akart kitörni mellkasomból, s talán pár ütemet ki is hagyott a meglepődöttségtől.

A szempár ugyan fogva tartott, lábaimnak nem tudtam parancsolni, akarva akaratlanul a földre zuhantam. Jisung bár belém karolt, mégsem tudtam tartani magam.
Nem csak a mellettem álló, hanem akivel a szemkontaktust végig tartottam is szinte egyként mozdult meg felém. Arcomat kezeimbe temettem és a még megmaradt könnyeim utat engedtek maguknak. Már olyan sok volt ez az egész, hogy a cseppek égetve szántottak végig arcomon.
Ha szóban kellett volna elmagyaráznom a bennem kavargó érzéseket, képtelen lettem volna rá.
Han kezei elhúzódnak tőlem, mire egy lágyabb váltja fel és amint az ismerős illat megcsap zokogva borultam nyakába.

- Itt vagyok - puszilt homlokomra és neki döntötte buksiját enyémnek. Mintha már régóta ismerném és tudnám minden dolgát, pedig nem így van. Mégis úgy érzem a lelkemet eladnám érte, ha képes lennék rá.

Szíve hevesen vert, nem érthette a helyzetet viszont Jisung kimentett, hogy ne a történtek után kelljen elmondanom.

- Nem a legjobb időzítés... Haneul tovább lépett - amint ezt a három szót kimondta Hyunjin izmai megfeszültek és csak szorosabban szorított magához.
Tudtam, hogy nem fogja ezt ölbe tett kezekkel nyugodtan, s következmények nélkül hagyni.
Legbelül pedig, ha tudtam volna bármit is tenni, cselekednék, viszont úgy érzem jelenleg képtelen vagyok rá...

- Többet nem bánthat - s ezekben a szavakban szentül hittem.
Nem tudom, hogy pont jól időzített e a hazatérése, vagy jöhetett volna előbb is, de talán így kellett történnie.

Valóban kötszer, a most vérző szívemre.

Talán percekig ülhettem így, karjaiba borulva, mire elállt keserves sírásom, s már csak az átázott pulcsijába szipogtam párat.
Ezt követően elhúzódott tőlem és arcomat fogva kereste megtört lélektükreimet.
Miután bizonyosságot szerzett arról, hogy rendben leszek, barátjára pillantott hálás szemekkel.

- Köszönök Jis mindent, mi haza megyünk - szavai lágyan csengtek, valószínűleg az említett csak bólintott, mivel hangját nem hallatta.
Először nem is jutott el a tudatomig mondata második fele. Aztán csak utána csapott belém a felismerés.

- Mi? Haza? - törte meg hangom a csendet és kettőnk között mutogatni kezdtem, mire Hyunjin édesen elmosolyodott.

- Nem hagylak most egyedül, elmegyünk hozzád - tűrt fülem mögé egy kósza hajtincset, miközben kiskutya szemekkel bámultam rá.

- Te is jössz velem? - amint ezt kimondtam, egy halvány mosoly ott bújt ajkaim szélén, s bár tudtam már rá a választ, biztosat akartam hallani. Nem is igazán gondoltam a következményekre, sokkal inkább a szőke fiúra koncentráltam. Az Ő szándékai vajon mennyire komolyak? Sajátjaimban nem kételkedek tovább.

- Van mit beszélnünk és tisztáznunk... - állt fel mellőlem, óvatosan felhúzva engem is maga után. Leporolva, s megigazítva ruhámat lépkedtem elé nagyot sóhajtva... nem nyújthattam a legszebb látványt a csapzott külsőmmel, felpuffadt, megviselt arcom pedig ráadás lehetett.

- Ígérd meg, hogy többé nem mész el így... - nyújtottam felé kisujjamat, hogy megpecsételhesse az ígéretet. Először tekintetemet kereste, majd széles mosoly húzódott arcán és készségesen elfogadta.

- Még beszélünk - ölelte meg Jisungot, mikor oda lépett hozzá, majd egy játekos kézfogást is megejtettek.

- Úgy lesz, vigyázzatok hazafelé, nekem még dolgom van - emelte fel telefonját, ezzel nyomatékosítva kijelentését.

Utoljára búcsút vettünk tőle, s egy öleléssel hálálkodtam. Ha Ő nincs most valószínűleg nem állnék itt és ezért életem végéig hálás leszek neki. Ugyan Haneul mocskos kezei közül nem tudtam megszabadulni időben, de mielőtt átfordult volna a legrosszabb helyzetbe, a sors látszólag figyelt csendes reményeimre.

A mellettem sétálóval pedig azt hiszem gyógyítani szándékozik. Valódi örömömet nem sírva terveztem átadni neki, de a nyomás eluralkodott testemen.

Most már minden rendben lesz.

Lassan neki kezdtünk utunknak, bár eléggé teknős tempót sikerült fel venni. Semennyire sem bántam meg, minél több időt szerettem volna vele tölteni. Az irány és a körülmények deja vu-t alkottak bennem, ugyanis első sétánk is pont ugyan ilyen volt.

- Nem fázol? - fogta meg kezem óvatosan pár percnyi csend után. Éreztem az érintésében a bizonytalanságot, de mikor elfogadtam azt lágyan pillantott le kezeinkre.

- Csak egy kicsit - gyors iramban levedlette kabátját és hátamra terítette, majd újra visszabújtatta nagy mancsát ujjaim fogságába.

- Remélem nem problémás, ha veled maradok - nézett rám aggódva, tartva a következő lépésemtől.

- Ha nem ajánlod fel, magam mondtam volna - mert szükségem van rád. Ez viszont már csak gondolatban futott át agyamon.
Reakcióját elnézve örült a kapott válasznak. Édesen mosolyogva hajtotta le fejét és lóbálni kezdte összefont kezünket. Meg tudnám szokni ezt a hangulatot, bár a lelkemen tátongott a folt.
Kellően sosem fogom tudni elfelejteni, viszont megpróbálom.

Percek múlva haza értünk és előkapirgálva a kulcsot nyitottam be a lakásomba. Sötétség uralkodott mindenütt, egyedül Molly törte meg a sivár környezetet.
A kis energiabomba szinte nekem rontott a sötétből, Hyunjint pedig körbe ugrálva fogadta. Úgy őszintén, megértem a rajongását.
Sajnálom szegényt, hogy a nap nagy részét itthon egyedül tölti, de igyekszem sokat foglalkozni vele, így az együtt töltött idő egyensúlyban tartja.

Miután a szőrgombóc izgágasága csillapodott, lepakoltuk ruháinkat és kibújva cipőinkből álltam meg az előszobában.

- Ez itt szembe a nappali, a konyhát látod, a szobám és a vendégszoba fent van az emeleten, a fürdő pedig - húztam kezénél fogva arrébb a helyiséghez - itt van lent - mutattam be neki a szerény hajlékomat. Figyelmesen követte végig minden mozdulatomat, ami megmelengette szívemet.
A konyhába vezetett utam és alaposan járni kezdtek a fogaskerekeim egy döntésen, melyen igazából sokat nem kellett törnöm a fejem.
- És Hyun... végig gondoltam - fordultam felé, háttal a pultnak dőlve.
Bár először Ő nem jött közelebb, így végül én húztam magamhoz és fontam kezeimet nyaka köré.
Mellette biztonságban érzem magam és talán közelségéből merítettem azt a cseppnyi magabiztosságot, mit mozdulataim tükröztek.

- Mit? - átkarolta derekamat, s kíváncsian vizslatta arcomat, mint egy kisgyerek, aki éppen az ajándékát bontja.

- Szeretném, ha este is velem maradnál...

2023.05.31.

Sziasztok!
Ez a rész még biztosan átmegy egy átíráson, nagyon bizonytalan vagyok vele kapcsolatban~
Ketté lett szedve ismét mert kevés cselekvés, de az jobban el van nyújtva♡