Szuperhősök Világában II. - A Masayoshi kora /BEFEJEZETT/

26. Fejezet - Csalódottság, család és egy csavar

Szuperhősök világában

26. Fejezet – Csalódottság, család és egy csavar

Amelia szemszöge

Manhattan forgalmas utcáin álltunk. Vagyis, hogy kijavítsam magam, akkor nem nyüzsögtek az úton az autók, s más egyéb járművek. Ennek oka a közelgő Emlékek ünnepe volt, Manhattan bizonyos utait ugyanis lezárták az előkészületek miatt. A városbeli művelődési központ előtt álltunk, mivel szüleim ott segítettek a készülődésben. A hatalmas épület magas falai megannyi ablakkal tarkították a homlokzatot. Ívelt vonalak és geometrikus formák tették a művelődési házat igazán egyedivé a sok-sok építmény közül. Fehér színű kövek alkották, melyek a déli napsütésben olyan erősen csillogtak, hogy akár száz méterről kiszúrták volna az ember szemét. Az Emlékek napján mindig egy óriási felvonulás parádézott végig a művelődési ház előtti úton, akkor sem történt ez másképp. Mindenki a nagy fesztiválra készült, mi is segíteni akartunk. A mi egészen pontosan engem és Eron-t takarta, a többieknek más dolga akadt. Akkora védelem volt a központ körül, rengeteg rendőr masírozott a helyszínen. Mivel apám tudta bizonyítani, miszerint a lánya vagyok, engem könnyűszerrel átengedtek, Eron-nak viszont muszáj volt megmutatnia a H.E.R.O. jelvényét annak érdekében, hogy higgyenek neki. Meg lehetett érteni a nagy biztonságot, tekintve az egész város tudott a Masayoshi létezéséről, illetve akkor apámat nem beleértve még két másik szenátor, és az alelnök is a helyszínen tartózkodtak. A főépület előtt állt még Stella és egy szakállas férfi. Eron bemutatta, ő volt Michael.

- Mindig jó megismerni egy új arcot – köszöntött. – Főleg nem árt, ha az a valaki a csatlósod.

- Hm... - gondolkodtam el. – Ismerős vagy valahonnan, mintha már láttalak volna.

Mikor Michael adott egy csókot Stella arcára, akkor esett le a tantusz.

- Helyes férfi – böktem oldalba Stella-t.

- Nem kell semmi komolyra gondolnod – mondta Stella elpirulva. – Mi csak...

- Ugyan, felesleges rejtegetni a nagyvilág elől. Valóban randizunk – szólalt meg Michael. – Különben is, mások sem leplezik kapcsolatukat – majd rám és Eron-ra kacsintott.

Míg az én arcom erős vörösbe borult, Eron megkérdezte:

-234-

- Amúgy ti mit kerestek itt? Azt hittem a H.E.R.O. központjában vagytok.

- Fontos dolgokat kell elintéznünk a városban – válaszolt Stella. – Jobb, ha telefon közelében maradtok. Az elmúlt néhány napot azzal töltöttük Michael-el, hogy minél több információt megtudjunk a Masayoshi-val kapcsolatban.

- Na és mire jutottatok? – érdeklődtünk.

- Stella több klónt is szétszórt a városban, hogy kémkedjenek. Elvileg nemsokára két épületet is meg fognak támadni. Még nincs pontos infónk, melyikeket, de ennyivel is előrébb vagyunk.

Kis beszélgetés után hagytuk Stella-t és Michael-t, hadd csinálják, amiért jöttek. Mindenesetre felkészültünk, mikor a Masayoshi újból támad, akkorra készek legyünk.

Nemsokára megláttam egy kisebb tömeg tagjaként édesanyámat. Hozzá rohantam, s megöleltem. Éppen a partirendezőknek segített bevinni az épületbe a megfelelő kellékeket. Elkezdték a művelődési központ kidekorálását az akkor néhány hét múlva megrendezésre kerülő ünnepségre. Mindenki egy dobozt vitt a kezében, egyik tele lufival, másik pedig szalagokkal. Natasha – apám titkárnője – egy nagy hangfalat húzott maga mögött, kezében egyéb informatikával kapcsolatos készülékeket tartott. Eron biztosan tudott volna róluk többet mesélni, nekem viszont halványlila gőzöm se volt, mik lehettek. Szerettem volna segíteni a cipekedéssel, de anyum nem akart ilyen dolgokkal fárasztani. Azt javasolta, nyugodtan beszélgessek csak Eron-nal, majd ők megoldják a pakolást. Nyilván nem rossz szándékkal mondta, hogy nem kell a segítségem, de az akkori énem enyhén túlgondolta a dolgot, s minden nonszenszt belelátott az ilyen apróságokba. Hiába erőltettem a rámolást, már minden dobozt valaki más vitt, s akinek fel is ajánlottam segítségemet, nem akarták átadni a kezükben cipelt ládát, arra hivatkozva, nem akarnak terhelni, meghát ők is elbírják. Letettem hát fenekemet egy padra, mialatt unott fejjel bámultam, ahogy mindenki valami értelmessel foglalja le magát.