Szuperhősök Világában II. - A Masayoshi kora /BEFEJEZETT/

34. Fejezet - Kezdődjék a finálé!

Szuperhősök világában

34. Fejezet – Kezdődjék a finálé!

Eron szemszöge

Elérkeztünk ide. Egy nap választott el minket az Emlékek ünnepétől. Néhány óra életünk addigi legnagyobb próbatételétől. Ez már nem egy egyszerű teszt volt. Arra a napra igazi akcióként emlékeztünk. Előtte lévő éjszaka az erkélyemen bámultam a csillagokat Stella társaságában. Odabent pihent Amelia, Alexa és Nolen. Hammond-ot akkor már közel két napja nem láttuk kifakadása óta. Próbáltuk megtalálni, de nem jártunk sikerrel. Mivel a telefonját is hátrahagyta, módunk se nyílt rá, hogy valahogyan elérhessük. Hiába szaladt utána Alexa, még Lila segítségével se tudta meglelni. Felemás érzéssel fürkésztem az este sötétjébe, részben reménykedve, hogy sikerrel járunk végső csatánkban a Masayoshi-val szemben; másrészről pedig stresszesen, vajon sikerül-e mindent helyrehoznunk. Nagyokat szívtam a levegőbe, miközben a távolban tomboló vihart néztem. Az egyik villám körvonala violaszínt hordott maga körül. Ezt meglátva, Stella szívét körülölelte a mélység, amikor egy halk sóhaj szabadult ki ajkai közül. Olyan volt, mint a felhők közt át-átszökő holdfény.

- Emlékszel még, néhány hete – mikor felvettelek a temetőből hazafele – mit kérdeztél tőlem? – fordította felém az arcát.

- Azt hiszem, igen. Bár elég sok mindenről beszéltünk akkor – bambultam az éjszakába.

- Arról érdeklődtél, hogy én szerintem mi teszi a jó szuperhőst. Akkor nem tudtam rá válaszolni. Azóta viszont sok esemény történt. A kórházban tétlenül ülve volt időm gondolkodni a kérdésen.

Mialatt a korlátnak támaszkodtam, és a folyamatosan lekapcsolódó lámpák elhalványuló fényét néztem, bólintva egyet hallgattam Stella válaszát a kérdésre.

- Valóban fontos az igazságérzet, amiről Mr. Benner beszélt, ellenben szerintem létezik egy annál fontosabb tulajdonság is.

- Mi lenne az? – kérdeztem rá, próbálva előhúzni a válaszokat a sötétség zugjaiból.

- A képesség, hogy tudj áldozatot hozni. Képes vagy-e saját magadat veszélybe sodorni azért, hogy megmenthess másokat.

- Hm... ahogyan te is tetted? – kérdeztem csillogó szemmel a tekintetét keresve.

-334-

- Mondhatnánk – kuncogott a tarkóját simogatva. – Elsősorban én inkább a Lila Villámra gondoltam. Aznap, akkor 1998-ban ő mentett meg. A Smaragd-Kanyonban. Még most is tisztán emlékszem minden egyes percre. A küldetésen majdnem összelapított minket egy hatalmas sziklaözön. Azonban ő időben ellökött, megvédve engem. Sajnálom, hogy én nem tudtam vele megtenni ugyanezt – s azzal a lendülettel le is törölte szeme alól kikandikáló könnyeit. – Viszont annak örülök, hogy téged megtudtalak védeni.

A szája felkanyarodott, ahogy megsimogatta a fejem tetejét. Ezután klónja szépen lassan elkezdett porrá változni. Adott egy puszit a homlokomra, majd lassan integetett nekem, ahogyan eltűnt. A hasonmás után hátramaradt port és füstöt a szél vitte magával. Hiába nem látta már, én ugyanúgy intettem neki. Reméltem, jól alszik, s ő is Michael-lel együtt készen fognak állni a holnapra.

Lassacskán megelégeltem a hideg szellőket, így hát bementem a lakásba. Odabent még beszélgettem a többiekkel az elmúlt néhány nap eseményeiről, Hammond-ről, illetve erről az egész helyzetről, amibe valahogyan sikerült belekeverednünk középiskolás létünkre. A társalgást befejezve megsimogattam Lila-t és Perry-t, adtam egy takarót Alexa-nak, lepacsiztam Nolen-nel, aztán betakartam és lefeküdtem Amelia mellé. Óriási levegőt vettem, ahogy az elmúlt egy hónap eseményei lepörögtek a szemem előtt. Akkor csak egy átlagos iskolai nap ültem a pad mögött, miközben egy ártatlan beszélgetést folytattam Mr. Reed-del. Aztán megláttam az utcán Ahmya-t, s utána minden megváltozott. Egy képzett bűnszervezettel álltunk szemben, az ellenük folyó harcnak pedig sikerült egyenesen a közepébe csöppennünk. Felemeltem a kezemet az ég felé, aztán a tenyeremre néztem. Az a gondolat csellengett a fejemben, hogy nem is érdekel, sikerül-e megállítanunk a Masayoshi-t vagy sem; ha kell akármit megteszek, csakhogy megvédhessem az ártatlan embereket. Azokat az egyszerű egyéneket, akik nem rendelkeznek szupererővel. Azokat, akikről azt hittem, én is közéjük tartozok néhány hónappal azelőtt. Ez volt az én döntésem.