Enemy to Lover

Új barátok

~Chapter 1~

Az általános iskolában én voltam az iskolaelső. De az anyagi helyzetünk alig tudta finanszírozni a számlákat és az élelmiszereket. A legszegényesebb ruhákban jártam iskolába, amik régen anyukámé voltak. Csak mi ketten élünk, mert az apám lelépett két nappal azelőtt, hogy megszülettem. De anya mindig próbálta bennem tartani a lelket. Nem számított, hogy hányan csúfolnak ki vagy ütnek meg. Minden lepergett rólam, mert anya megtanította, hogy amiről nem tehetek azt ne vegyem magamra. Illetve azt is, hogy soha ne bízzak a férfiakban. Természetesen néha fájt látni, hogy csak mi vagyunk ilyen szegények, de ezeket a dolgokat elfelejtettem. Nem voltak barátaim se, csak anya. Vele mindent meg tudtam beszélni. Két állása is volt, de ez sem voltelég. Takarítónő volt éjszaka, egy irodában és cselédlány napközben egy gazdag családnál. Amikor elballagtam, tudtam, hogyha nem szerzek elég pénzt, akkor nem tudok középiskolába menni, hacsak nem szerzek ösztöndíjat. Egész életemben erre készültem, és most eljött a nagy nap. A spórolt pénzemen vettem egy viszonylag elegáns kosztümöt. Remegő kézzel nyitottam be az iroda ajtaján.

-Jónapot!- Köszöntem idegesen. A nő rövid ideig méregetett, aztán végre megszólalt.

-Foglaljon helyet. Szóval Leila Brown, miért tartja magát alkalmasnak az ösztöndíjunkra?- A kérdés nem lepett meg, mert már felkészültem minden lehetséges kérdésre.

-Sosem ismertem az apámat, anyámmal nőttem fel...

-Nem az életrajza érdekel, az itt van nálam. Kérem, a kérdésre válaszoljon.

-Az általános iskolában iskolaelső voltam, mert tudtam, hogy sose engedhetnénk meg magunknak ezt. De minden álmom, hogy ruhákat tervezzek New Yorkban. Amikor ötéves voltam, elmentem otthonról szó nélkül. Találkoztam egy idős hölggyel, akin gyönyörűruha volt. Megkérdeztem tőle, hogy miért hord ilyet az utcán. Amikor ,,néni"-ként szólítottam felém fordult és azt mondta: Én csak 23 éves vagyok. Egyszerűen ilyen génjeim vannak. De a ruhák elfeledtetik az emberrel, hogy ki volt a viselőjük és csak azt látják, ami előttük van. Akkor nem értettem, de már igen. És tudom, hogy igaza van. Emellett, mint mondtam, ez az álmom.- A nő csak bólogatott, aztán feltett még pár kérdést. Amikor vége lett az interjúnak sietve kimentem az irodából. Azért remélem jól sikerült. De egy kávézóban dolgozom a biztonság kedvéért. Persze, ez törvénytelen, de a tulajdonos megszánt, amikor elmondtam neki a történetem, szóval már egy éve ott dolgozom. Amikor ránéztem az órámra, rájöttem, hogy el fogok késni. Rohantam, ahogy csak tudtam. Nekimentem egy idegennek, de csak kiabáltam egy bocsánatfélét és rohantam tovább. Pont beértem, felkötöttem a kötényemet. Nem volt időm átöltözni, szóval kosztümben álltam neki a munkának. Éppen egy muffint és egy espresso-t vittem a tálcámon, amikor valaki nekem jött és rám borította az espresso-t a fehér kosztümömre! Biztos, hogy sose fog kijönni belőle. Az idegen ezerszer elnézést kért, de énelsírtam magam. Csak egy nálam egy-két évvel fiatalabb lányvolt.

-Annyira sajnálom! Én... én nem akartam. Esküszöm!- Nyilván ezt tudtam, de nem jutottam előrébb. Nincs pénzem újat venni.

-Kitudod fizetni?- Néztem rá könnyes szemmel. Amikor megrázta a fejét újra elkezdtem halkan sírdogálni. Közben próbáltam feltakarítani, de a könnyeimtől nem láttam. Ekkor egy erős kézragadott meg és húzott fel a földről.

-Én kifizetem neked.- Szólt hozzám kedvesen. Egy nagyon helyes fiúvolt, velem egykorúnak tűnt. A kezembe nyomott egy köteg pénzt.

-De...de ez sokkal több, mint a kosztüm ára.

-Nem baj tartsd meg.- Milyen kedves... Várjunk! Ez a szemét lenéz engem!

-Nem kell a szánalmad! Minek nézel engem?- Kiszámoltam a kosztümöm árát a maradékot pedig hozzávágtam. A fiú és az összes vendégtátott szájjal bámult, a főnököm, Ava pedig a fejét csóválta. Mintha mi se történt volna, folytattam a munkám. A fiú idegesen kiment – jobban mondva kirontott – a kávézóból, én pedig gúnyos mosolyra húztam a számat.