Ti és Én

35.rész

*Lyn sz.sz*

Nem tudom mi miatt, de már hatkor felébredek. Körbenézek, de semmit nem látok. Mindenki békésen alszik, bár, Pinky fülei felém néznek. Ha se ő, se Walcher nincs fönt, van egy olyan sanda gyanúm, hogy nem zaj volt. Még forgoldódok egy kicsit, de mivel nem tudok visszaaludni, a tőlem tellő leghalkabban mászok le az ágyamról, majd le.

-Kimegyek levegőzni egy kicsit.-Suttogom magam elé biztosra véve, hogy akinek tudnia kell, az hallja. Belebújok a cipőmbe és felkapom a kulcsot. Még majdnemhogy senki nincs fent. Pont ez kell nekem. Így tényleg egyedül lehetek egy kicsit. Amint kilépek a koli, ma még ki nem nyitott ajtaján a fűtött folyosóról, megcsíp a decemberi levegő. A fák a koli körül már kopaszok, de az iskola épülete mit sem változott. Nem mennék messze az épülettől, de sajnos a legközelebbi ülőhely a fák alatt van. Nagyon szép látvány a négy méteres betonfal, de ez van, ezt kell szeretni. Felhúzom a lábaimat törökülésbe és miután melegbe helyezem a kezeimet, a falat kezdem el bámulni. Nincs mit rajta. Még össze sincs firkálva, pedig van rá hely. Meg biztos vagyok benne, hogy jelentkező is a hallgatók mellett. Kívülről bezzeg sokkal érdekesebben néz ki. A gyomrom összeugrik a kint gondolatára, ugyanis kint sok minden van. A szüleim, a kapcsolati problémáim és nem szabad elfelejtenem Rockyt se. Nem tudom mit tegyek. Legszívesebben hagynám, hogy megkapja, amit akar, de őt ismerve ez nem lenne elég. Többet akarna és csak többet. Mi pedig Náriellel majdnem mindent már oda is adtunk vagy neki, vagy a szüleinknek.

-Hát te?-Kicsit megugrok Robert hangjára. Nem számítottam rá és talán kicsit el is bambultam.

-Csak, kicsit levegőzök.-Szedem össze a gondolataimat. Robert megkerüli a padot és lehuppan mellém. Kicsit közel, így összeérnek a kezeink, de túl kínos lenne arrébb csúsznia, szóval elterül a padon és ő is a falat kezdi nézni.

-Szerinted miért húzták fel? Úgy, tényleg. Mert, persze, az ofőm mondott dolgokat, de te tudsz a sorok között olvasni.-Kicsit meglepődök a kijelentésén, de bóknak veszem. Melegséggel tölt el.

-Egyszerűen pórázon akarnak tartani és az sokkal könnyebb, hogyha egy ketrecben kergeted a kutyát, mint a szabadban.-Robert megrántja a vállát.

-Legalább engedtek volna rá festeni valamit. Nem engem, de őszintén, a kinti rész jobban néz ki.-Elmosolyodok.

-Emlékszem, amikor körbe kellett veled menni, mert látni akartad az egészet.-Robert arca bepirosodik.-Zavarba jöttél?-Bököm oldalba. Elnéz felölem.-Ugyan, Robert. Nagyon aranyos voltál. Mint egy nagy gyerek.-Hogy engem bizonyítson, hörcsögként felfújt arccal néz vissza rám. Viccből megbököm az arcát egy pukkanó hangot kiadva.

-Ne már!-A kezével ellöki az enyémet.-Alávaló!-Felnevet, amit én is követek. Vissza ülünk.-Jó volt az este? Náriellel.-Bólintok.

-Figyelmes és a kaja is jó volt. Végig flörtölt velem és nem állt be a szája a kedves szavaktól. Beszéltünk pár komolyabb témáról is. Hallottam, te is segítettél.-Bólint.

-Ha már ott voltam, miért ne segíthetnék? Meg, ő hozta be a cuccaimat, szóval kötelességemnek éreztem valahogy visszaadni. Remélem, azért nem barmoltuk nagyon szét a berenedezést.-

-Berendezés?-Kérdezek vissza.-Az a három darab bútor semmi. Ha látni akarod mit tudok, majd mutatok képeket. Mert én szívesen hazavinnélek, csak félek, hogy nem jönnél vissza.-Robert kikerekedett szemekkel néz rám, de ahogy találkozik a tekintetünk, visszatér a normális kinézetbe.

-Jól hangzik. Nagyon szívesen.-Mosolyog rám.-Mármint, a képeket. Nem szeretnék kipurcanni.-Tisztázza magát zavarban. Nem tudok nem mosolyogni rajta.