Kilógtál a sorból

VIII.

Rebecca másnap egész korán kelt az elõzõ napokhoz képest, és morogva nyomta ki az ébresztõjét reggel 8-kor. A fürdõbe menet hallotta unokahúgai kacaját, ahogyan végig futnak a folyosón, és önkéntelenül elmosolyodott. A helyiségbe lépve megnyitotta a csapot, és megmosta arcát a jéghideg vízzel, azt remélve, hogy fölkel annak hatására. Ez után kezébe vette a fésûjét, de végül feladta haja kiegyenesítését, és inkább kontyba fogta. Összeszedte a fürdõben lévõ cuccait, és azokkal a kezében indult vissza az ágyhoz, ahol gondosan bele helyezte a táskájába õket. Elpakolta a többi holmit is, amit az elmúlt napokban szét hagyott a vendég szobában, és csak utána látott neki öltözködni. Mivel semmi máshoz nem volt kedve, ezért kivette sötét kék melegítõ szettjét, és azt öltötte magára. Ellenõrizte a kinézetét a szobában elhelyezett tükörben, de ez felesleges volt, hiszen tükörbe nézés nélkül is tudta, hogy borzalmasan néz ki. Gondosan lehúzta az ágynemûjét, és összehajtogatva az ágyon hagyta, amit befedett az óriási paplannal. Hátára vette táskáját, és kisétált a nyüzsgõ Di Maria család egy részéhez a nappaliba.

- Jó reggelt! - köszönt rájuk, és csomagját a kanapéra dobta.

- Neked is! - viszonozta a köszöntést Jorgelina, és berakott egy adag ruhát az egyik nyitott bõröndbe. - Ki kísérsz minket a reptérre? - kérdezte a lányra nézve.

- Aha, úgy is útba esik nekem haza fele. - mondta mosolyogva Rebecca, és bátyja keresésére indult.

A szobák felé majdnem beleütközött a két kis Di Maria lányba, akik még mindig fel-le szaladgáltak az egész házban. Amikor elérte a szülõi hálót az ajtó csukva volt, és mivel nem akart bátyjára rontani, ezért bekopogott.

- Gyere! - szólt ki a focista, mire Rebecca benyitott.

- Szia, kész vagy a pakolással? - lépett oda mellé a lány.

- Aha, azt hiszem. Olyan fura, hogy alig 5 nap volt az egész idõ amit itthon töltöttem. - nézett körbe a szobában a focista, majd az ablakhoz sétált.

- Hát igen, elég rövid idõ. - erõsítette meg bátyja szavait a lány, és követte szemével a lépéseit. - Gondolkodtam azon, amit tegnap mondtál.

- Mármint min? - fordította hátra a fejét a focista értetlenkedve.

- Hogy elmenjek Torinóba hozzátok. - válaszolta a lány, mire Angel arcán széles mosoly jelent meg.

- És eljössz? - kérdezte izgatottan.

- Ha az idõm engedi, és minden jól megy, akkor egy pár hét múlva újra látjuk egymást. - mosolyodott el Rebecca.

Angel azonnal a nyakába vetette magát de olyan erõvel, hogy a lány majdnem feldõlt a nagy lendülettõl.

- Na gyere, mert a családod már vár. - fogta meg a focista kezét, és kirángatta a szobából.

A nappaliba érve a két kis energia bomba már fáradtan ült a TV elõtt, és Jorgelina pedig épp a bõrönd cipzárjával küszködött. Férje azonnal segítségére sietett, majd felkapta a bõröndöt, és egy másik mellé helyezte, ami szintén megvolt pakolva.

- Becca ki visz minket a reptérre. - jelentette ki a focista, és ezzel elérte, hogy a házban lévõ összes szempár rá szegezõdjön.

- Igen? - kérdezte egyszerre Jorgelina és Rebecca, mire Angel csak helyeselt.

- Igen.

- Mikor mondtam én ilyet? - kérdezte Rebecca, de válasz helyet csak magyarázatot kapott.

- Neked úgy is útba esik a reptér, én meg nem igazán szeretem vadidegenekkel visszahozatni a kocsimat. De ugye ki viszel minket? - kérlelte húgát.

- Hát persze. - sóhajtotta a lány.

Fél órával késõbb már mindenki az elõszobában tömörült, és a cipõjét húzta. Angel kivitte a bõröndöket, és bepakolta õket húga autójának csomagtartójába.

- Minden meg van lányok? - kérdezte Piától és Miától az anyjuk, mire a két lány heves bólogatásba kezdett, és kirohantak az ajtón. - Menj elõre Becca, majd én bezárok. - szólt oda a lánynak, és fejével az ajtó felé intett.

Rebecca elmosolyodott, felkapta a hátára táskáját, és õ is az autója felé vette az irányt. Kinyitotta csomagtartóját, és kissé meghökkent, amikor látta, hogy mennyire tele van. Meg próbált keresni egy olyan sarkot, ahová betudja gyömöszölni az õ csomagját is, majd lecsapta a hátsó rész ajtaját. Elõre sétált, és beült a kormány mögé. Bátyja és családja már elfoglalták helyeiket, Angel ült az anyós ülésen, míg Jorgelina és lányai hátul ültek.

- Indulhatunk? - kérdezte költõien Rebecca, mert tudta, hogy muszáj indulniuk, különben elkésnek.

Beindította a jármûvet, és lassan elkezdett gurulni az ajtó felé. Mikor odaértek bátyja kinyitotta azt a kis távirányító segítségével, hogy Rebecca kitudjon állni az utcára. Megvárták, míg az ajtó visszamegy a helyére, majd a reptér felé indultak. A hétfõi forgalomban bõ fél órába telt, hogy kiérjenek a 10 percre lévõ reptérhez, de még szerencse, hogy elõbb indultak. Rebecca leparkolt egy az épülethez közeli helyen, majd segített bátyjának kivenni hátulról a csomagokat. Két unokahúgával az oldalán sétáltak be az épületbe, ahol megpillantották Angel csapattársait. Szinte mindenki külön utazott, hiszen europán belül nem egy országban, és nem egy kluban focizik argentin labdarúgó. Angel Leandro Paredessel utazott, mivel az õ klubbuk megegyezett, ugyanis mindketten a Juventus kulcsemberei. De nem õk voltak az egyetlenek, akik együtt utaztak. Ott volt például a Molina, De Paul és Correa hármas, akik szintén egymás társaságát élvezve tértek vissza Madridba. Angel oldalán a családjával, és húgával lépett oda a megszokott társasághoz, hogy még váltson velük néhány szót az indulás elõtt. 5 perc múlva kezet fogott társaival, és félre vonult húgával, hogy tõle is eltudjon köszönni.

- Hát szia hugi. - ölelte át olyan erõsen, hogy a lány alig kapott levegõt. - Hiányozni fogsz!

- Te is! - veregette hátba a focistát.

Angel eltolta magától húgát, és a szemébe nézett.

- Ígérd meg, hogy tartod a szavad.

- Jó, de mire? - értetlenkedett a lány.

- Hogy meglátogatsz. - mondta mosolyogva.

- Ígérem. - válaszolta a lány, és még egyszer összeborultak a focistával. - Mostmár menj, mert még a végén nélküled szállnak fel. - tolta el magától bátyját, mire az futva családja után eredt.

Rebecca még hosszasan integetett nekik, majd 10 perc múlva szánta el magát az indulásra. Sarkon fordult, de nem jutott messzire, mert szinte azonnal bele ütközött valakibe, aki közvetlenül mögötte állt.

- Lisandro?! Te mióta állsz mögöttem? - vonta kérdõre a focistát.

- Elég rég óta ahhoz, hogy megállapítsam milyen jó az illatod ma is. - mosolyodott el.

- Nem kéne már a gépeden lenned? - kérdezte a lány karba tett kézzel.

- De, csak megakartam köszönni neked, a tetõs beszélgetést, nagyon jól esett. - mondta, mire a lány elmosolyodott, és megölelte a focistát.

Lisandro kissé meglepõdött ezen, mint az elsõ alkalommal, de most is örült neki, és magához vonta a lányt.

- Megadom a számom, és hívj fel, ha bármi van, és beszélgetni szeretnél. - mondta Rebecca, és a focista felé nyújtotta a kezét, jelezve ezzel, hogy adja oda neki a telefonját.

Lisandro a zsebébe nyúlt, kihalászta a készüléket, és átnyújtotta a lánynak. Rebecca feloldatta a készüléket, és már pötyögte is a telefon számát, majd mentette a névjegyek közé.

- Tessék. - nyújtotta vissza a focistának a telefonját. - Jó legyél Lisandro. - simított végig a vállán, majd elsétált mellette.

A hátvéd csalódottan állt a reptér közepén, mert arra számított, hogy talán most is kap valami hasonlót, mint a legutóbb amikor elbúcsúztak. De hiába várt, a lány nem jött vissza, ezért inkább felszállt a gépre, ami érte jött, és nem a legjobb kedvel kezdte meg útját Manchesterbe.