happiness has a price | hyunlix

16.

– Oké, lehetek őszinte? – sóhajtott a pillecukor hajú fiú az aznapi betanítás végén. Már órák óta szeretett volna erről beszélni. Hyunjin és Felix csak bólintottak. – Nem tudom, hogy honnan ismeritek egymást, és azt sem, hogy mi történt köztetek, de javaslom, hogy mielőbb rendezzétek ezt az egészet, mert így nem csak a kávézót, de egymást is hátráltatni fogjátok... – hadarta el egy levegővel Jiseok, majd félve nézett a vele szemben állókra. Nem szeretett kioktatni másokat, de nem tudta nem észrevenni a két fiú közötti feszültséget.

– Persze, megoldjuk, ne aggódj – nézett rá együttérzőn Felix. – Csak bal lábbal keltünk fel.

– Oké, értem, szuper! És most... Mi a véleményetek? Menni fog? Érdekel az állás? Gunil azt mondta, hogy én döntsek arról, hogy felveszünk-e titeket próbaidőre. Ügyesnek ügyesek vagytok, de egy ilyen munkánál az is fontos, hogy a vendég elégedett legyen a dolgozóval. Gondolom értitek...

– Igen, engem mindenképp felírhatsz. Mindent megteszek majd! – bólintott magabiztosan a fekete hajú.

– Engem is – bólogatott hevesen a szőke, mire Jiseok boldogan elvigyorodott.

– Bent lesznek az irodában a papírok, holnaptól kezdhettek is! A próbaidő alatt mi szabjuk meg a műszakotokat, de utána majd szabad kezet kaphattok. A jelenlegi felállás szerint hétfőtől péntekig reggel héttől délután háromig lesztek beosztva. Én is és Jungsu is itt leszünk, minket kérdezhettek majd, ha valami nem világos. Van kérdés?

– Nincs, köszönjük!

—

– Hova mész? – nézett a szőke után Hyunjin, aki a kávézóból kilépve a buszmegállótól ellentétes irányban indult el.

– Menekülök – szólt hátra szarkasztikusan Felix, és meg sem állva haladt tovább.

Hyunjin sóhajtva a kisebb után futott, majd lelassított mellette és szó nélkül haladt tovább. Miután Felix szúrós tekintettel nézett rá, a fekete hajú védekezve feltette a kezeit.

– Mi van? Tudom, hogy nem szeretsz egyedül lenni.

– Tudod... – sóhajtott Felix végig az előtte levő járdát nézve. – Egyedül lenni és magányosnak lenni nem ugyanaz. Az embernek néha szüksége van egy kis egyedüllétre.

– Szóval hagyjalak békén és menjek haza?

Nem! – szólalt meg egyből a szeplősben egy belső hang.
A fiú viszont nem válaszolt. Nem tudta, mit felelhetne.
Már elege volt abból, ami közöttük történik, de utálta, hogy mindig ő az, aki meghunyászkodik mások előtt.

– Hé, nyugi, azért ez nem volt ennyire megrázó kérdés... – nevetett fel Hyunjin, ezzel próbálva oldani a hangulatot, hiszen Felix hirtelen nagyon feszült lett. Minden érzelem látszódott az arcán. – Oké, elmegyek, csak nyugodj meg, rendben? Megleszel? – kérdezte mostmár aggódva, mivel a szőke teljesen eltűnt a saját világában, ezzel válasz nélkül hagyva az idősebbet.

– Olyan nehéz lenne bocsánatot kérned...? Beismerni, hogy hibáztál? – szólalt meg végre halkan a szeplős. Már feladta a várakozást és elfogadta, hogy Hyunjin sosem fogja megtenni az első lépést. – Tudom, múltkor a tetőn azt mondtam neked, hogy nincs értelme bocsánatot kérned. De akkor konkrétan a semmiért kértél bocsánatot! – nézett fel mérgesen a fekete hajúra. – Utálom azt a szót, mert apa mindig bocsánatot kért, de utána csak ugyanúgy folytatta azt, amit elkezdett! Ő csak azért mondta folyton, hogy bocsánat, hogy a saját lelkét megnyugtassa! Aztán bűntudat nélkül bántott minket tovább! És ne érts félre, én most nem az apámhoz hasonlítanak, Hyunjin... De tudod, még ha nem is gondolta komolyan, ő legalább bocsánatot kért... Te pedig úgy viselkedsz, mintha minden rendben lenne, miután konkrétan kurvának néztél, és úgy beszéltél velem, mintha undorodnál tőlem!

Hyunjin szó nélkül állt egyhelyben. Hirtelen akkora bűntudat szakadt rá, mintha az egész világ terhét neki kellett volna cipelnie a vállán. Azt hitte jól csinálja, ha nem kér bocsánatot, hiába szerette volna megtenni.

– Én... – Össze kellett szednie magát, mert hirtelen nem tudta, mit mondhatna a fiúnak, hogy megértesse vele, ő nem akart neki semmi rosszat.

– Hagyjuk... Csak már... kikívánkozott, de mindegy, nem fontos – rázta a fejét Felix, majd már indult is volna tovább, de ekkor Hyunjin kézen fogva behúzta a mellettük lévő sikátorba. Szeretett volna mindent megmagyarázni a szőkének, de nem a nagy tömeg előtt.

– Nem leszek képes elmagyarázni, hogy mennyire megbántam mindent, amit mondtam, és nem tudod, hogy mennyit gondolok azóta erre – magyarázta suttogva, miközben Felix csak üres tekintettel nézte a mellettük pár méterre lévő járdán elhaladó embereket. – Én azt hittem, csak jobban kiakadsz majd, ha azt mondom, hogy sajnálom, pedig tényleg így van, és igen, próbáltam úgy tenni, mintha minden oké lenne, de mostmár tudom, hogy az egészet máshogy kellett volna csinálnom... Amiket mondtam, és ahogy viselkedtem... Nem gondoltam komolyan, csak ideges voltam, meg... nem tudom... Sajnálom, oké?

Felix végig bólogatott, mint aki kívülről fújja már azt, amit Hyunjin mondani akart. Így, hogy konkrétan ki kellett könyörögnie egy bocsánatkérést, már nem tudta, miről mit gondoljon. Az igaz, hogy tényleg nem szerette, ha bocsánatot kértek tőle, érthető okokból. És úgy látszik ezt a fekete hajú megjegyezte. Ami némi reményt keltett a fiúban. De nem akarta ilyen gyorsan elbízni magát.

– Szereted az öleléseket, ugye...?

Felix erre mondatra feleszmélt a bambulásból és úgy nézett fel az előtte álló fekete hajúra, mintha csak rosszul hallott volna. A szőke szinte látta, érezte, ahogy az idősebb minden porcikája befeszül, és nagyon jól tudta, hogy Hyunjin nem szereti a fizikai kontaktust.
Mégis megölelte a kisebbet. Esetlenül, de átölelte őt. És remélte, hogy ez szavak helyett jobban a segítségre lesz.

– Nem kell megölelned, ha ennyire nem akarod, ugye tudod? – suttogta Felix, és nem ölelte vissza a fiút, hiszen azt gondolta, a fekete hajú majd egyből kihátrál.

– Ölelj már vissza, így kínosan érzem magam... – suttogta vissza Hyunjin, aki nem mert jobban megmozdulni, csak ölelte a kisebbet és az állát a fiú vállára hajtotta.

Felix felnevetett, Hyunjinba pedig mintha villámcsapás ütött volna, az egész testét kirázta a hideg, annyira, hogy koncentrálnia kellett arra, hogy ne felejtsem el levegőt venni. Amikor Felix visszaölelte őt, az idősebb félt, hogy a szőke érezni fogja a rendezetlen szívverését. De aztán ő is megérezte a kisebbét, ami pont ugyanúgy kapkodott, mint az övé, és ez némileg lenyugtatta őt.
Hyunjin nem tudta felfogni, hogy a kisebb felnevetett. Ráadásul miatta. És nem szarkasztikus nevetés volt.

Hyunjin sosem érzett ilyet korábban amikor megölelt valakit. Persze, eddig csak a családtagjainak adott nagyon rövid, kínos öleléseket. Meg egyszer-kétszer néhány kérlek-maradj-velem-örökre-mert-már-nem-bírom-tovább ölelést Minhonak még a régi otthonukban.
De ilyen sosem volt korábban. Az sem zavarta, hogy a kisebb nem húzódott el. Ő sem akart.
Hosszú pillanatokig maradtak így, és egyiküknek sem volt kínos a csend. Felix úgy mosolygott, mint egy kisgyerek, de ezt a fekete hajú nem láthatta.
Amikor Felix hosszú pillangók után elhúzódott, Hyunjin egyből úgy érezte, hogy fázik, hogy hiányzik neki valami, hogy újra meg akarja ölelni a kisebbet. Ilyen még sosem történt korábban. Még sosem akart a karjai közé zárni senkit ennyire.
Félt, hogy az ölelés megszakítása azt is jelenti, hogy minden visszatér a régi kerékvágásba, de amikor meglátta Felix boldogan csillogó szemeit, hatalmasat dobbant a szíve. Így korábban még nem látta a szőkét. Mintha egy teljesen új ember lett volna.
Szóval ennyit változtat a boldogság egy emberen?