happiness has a price | hyunlix

23.

– Tudod, ha megmondtad volna nekem, hogy mit szeretnél, akkor én is meg tudtam volna oldani ezt a problémát... – sétált hátulról a kanapéhoz Changbin, mire a kanapén ülő – már száraz – Chan kérdőn felnézett rá, és kicsit hátradöntötte a fejét. – Többet teszel a barátságukért, mint ők maguk – rázta a fejét Changbin, de közben mosolyogva masszírozni kezdte az ausztrál vállát. Pont azt szerette benne, hogy mennyire törődő volt. Mindenkinek folyton segíteni akart, de néha más problémáit is sajátjaként kezelte, ami nem tett jót neki.

– Csak segíteni szeretnék Felixnek – mosolygott Chan, és ó, milyen gyönyörű mosolya volt.

– Mint mindig. Szedhetek neked? – biccentett fejével a grillező felé a kisebb.

– Aha, köszi...

Changbin lehajolt hozzá egy gyors csókra, majd elindult könyörögni Minhonak, hogy a nagyobbik húst kapja.
Hyunjin – aki ennek az egésznek a szemtanúja volt – úgy pislogott maga elé döbbenten, mintha most született volna meg, és a pislogás lett volna az egyetlen dolog, amire képes volt. Úgy fordult a mellette álló Felix felé – aki addig szintén arra nézett, amerre ő –, mintha rosszul látna. Felix mosolygott, de Hyunjin felismerte az arcán átsuhanó féltékenységérzetet. Persze, hogy felismerte, hiszen ő maga is jól ismerte ezt az érzést. De Felix nem úgy volt féltékeny, ahogy azt Hyunjin gondolta.
Amikor Felix észrevette, hogy az idősebb bámulja őt, kérdőn fordult felé.

– Úgy nézel ki, mint aki szellemet látott.

– Ők... együtt vannak?

– Ó, már régóta. Olyanok, mint egy idős házaspár. –Ekkor hirtelen eszébe jutottak a kávézóban történtek, és összeszűkült szemekkel nézett rá. – Talán bajod van vele?

– Mi? Dehogyis! Én csak... – Hyunjin kimondta az első dolgot, ami eszébe jutott. Nem gondolt semmi másra, csak arra, hogy a szőke vajon hogy érezhet. – Sajnálom...

– Hmm? Mit sajnálsz?

– Hát, hogy te... Hogy Chan... Ühmm... – zavartan harapdálta az alsó ajkát, nem vitte rá a lélek, hogy kimondja amire gondol.

– Öcsi, jössz enni? – hallotta meg ekkor a bátyja hangját a fekete hajú, mire hálásan felsóhajtott.

– Mindegy, hagyjuk. – Most rajta volt a sor, hogy otthagyja a értetlen szőkét.

A két szakácson kívül mindenki medencézett aznap, bár Felix és Changbin nem sokat, ők inkább egymással beszélgettek a napágyakon. Hyunjin próbálta félretenni a gondolatait Felixről, és igyekezett elmélyíteni a kapcsolatát a többiekkel, hiszen úgy látszik, mostmár egy baráti körbe tartoznak.
Körülbelül délután négy óra volt, amikor végre mindenki leült a kerti asztal köré, hogy egyenek.

– Felix... – szólalt meg a már éppen zajló beszélgetés közben Seungmin a fiú felé pillantva – amúgy mi történt a kezeddel?

Erre a kérdésre abbamaradt a beszélgetés és a többiek is kérdőn néztek a szeplősre.

– Igen, és Jisung a hátaddal?

– Ő, oké... – sóhajtott egyet Felix, mielőtt Jisung kinyithatta volna a száját. – Tudom, hogy ez idiótán hangzik, de otthon megbotlottam és leestem a lépcsőről, Jisung pedig épp akkor volt ott, és... hát szépen a hátára estem...