happiness has a price | hyunlix

2.

– Anya, nem gondolod, hogy jó okuk volt rá? – sóhajtozott Minho a reggeli kávéja felett.

Hyunjin némán igazat adott a bátyjának.
Az édesanyjuk máris barátkozni akart a szomszéddal.

– Arra, hogy ne köszöntsék az új szomszédjukat? Ugyan már, ez egy alapvető dolog. Valószínűleg nem voltak otthon tegnap. – Hyunjin tudta, hogy valaki biztos volt a házban, de csak csendben meredt ki a fejéből. Még túl korán volt neki ehhez. – Tudjátok hogy van a mondás: Ha a hegy nem megy Mohamedhez, Mohamed megy a hegyhez!

– Mohamed eléggé sportos fickó lehetett – horkantott Minho, majd kimentve magát a szituációból el is tűnt az emeleten.

Az anyukája csak mosolyogva megforgatta gesztenyeszínű szemeit. Majd a fiatalabb fiához fordult.

– Akkor most csak téged tudlak befogni a munkára.

– Anya, kérlek... – nézett fáradtan a fekete hajú az előtte állóra.

Az anyukája elővette a legmeggyőzőbb nézését és a háta mögött lévő pultra mutatott, amin ott gőzölgött a friss tál sütemény.

– Ezt úgysem tudjuk mind megenni. Muszáj átvinned nekik, azt akarod, hogy ránk romoljon?

– Nem én kértem, hogy kelj fel hajnalban és süsd meg!

– Kettőnk közül nem rám fér a társasági élet, hanem rád, fiatalember!

Hyunjin sokkosan tátotta el a száját, és sértettséget tettetve a mellkasára tette a kezét.

– Ha akarod, hogy főzzek ebédet, akkor hagyj főzni, és tedd meg ezt nekem! – dobott puszit a nő a fiának, majd vigyorogva visszasietett a konyhába, nem foglalkozott az ellenkező fiúval.

Hyunjin sóhajtva vette kézbe a tál sütit.
Az sem tudom, hogy fent vannak-e már egyáltalán!
Te jó ég...

Amint kilépett az ajtón és beszippantotta a nyárias levegőt, egyből feldobódott a kedve. Nagyon szerette a természetet. És a nyarat. És igazából minden évszakot.
Bólintott egyet, majd jobbra fordult és felsétált a szomszéd ház bejárati ajtajához. Hármat kopogott, majd várt. Néhány pillanat múlva kulcscsörömpölés hallatszott a túloldalról, és már nyílt is az ajtó.

– Na végr...

Egy körülbelül Hyunjinnal egyidős fiú állt az ajtóban, hatalmas karikákkal a szeme alatt, ezernyi szeplővel az arcán. Szőkére festett haja már kezdett lenőni, és az arckifejezése nem nagyon tűnt barátságosnak. Csak némán, értetlenül állt Hyunjin előtt, szóval az idősebb késztetést érzett arra, hogy megtörje a kínos csendet.

– Szervusz! Én...

– Te nem Chan vagy... – konstatálta a szőke inkább saját magának, mint az előtte lévőnek. – Mit akarsz?

Hyunjin megdöbbent a fiú mogorva stílusán, főleg azért, mert még fiatalabbnak is tűnt, mint ő.

– Ő... Hyunjin vagyok. Tegnap költöztünk mellétek.

A szeplős csak nemtörődőn pislogott az előtte állóra, akinek kezdett még kínosabb lenni az egész szituáció.

– Az édesanyám sütötte – nyújtotta át a kezében lévő tálat. – Nektek.

A kisebb – merthogy legalább egy fejjel alacsonyabb volt a fekete hajúnál – arcán átsuhant valami, majd sóhajtva megrázta a fejét.

– Ez nálunk nem fog elfogyni. Vidd haza.

Hyunjin legszívesebben mostmár a földre dobta volt a tálat. Komolyan ezért jött ide? A semmiért?

– Nálunk sem. Ennyi biztos nem. Legalább egy részét vedd át, kérlek! – könyörgött fáradtan az ajtóban állónak Hyunjin.

A fiú néhány pillanat múlva sóhajtva kivette az előtte lévő kezéből a süteményestálat, majd bement a házba és az ajtó a fekete hajú arcába csapódott.
Most akkor elmenjek, vagy...?
Ekkor hirtelen újra kinyílt az ajtó és a fiú szó nélkül visszaadta a tálat Hyunjinnak. A süteményeknek már csak a fele volt rajta. Mielőtt a magasabb bármit is szólhatott volna, a fiú egy gyors "köszi" után újra rácsukta az ajtót.

Hyunjin ledermedve állt az ajtó előtt.
Ez volt talán élete legrosszabb társalgása.
Csodás.

—

Morogva borult a bátyja ágyára, és úgy tervezte, azon nyomban vissza is alszik, de Minho meghiúsította a tervét.

– Mi történt? Magadra öntötted a sütiket? – röhögött magának az idősebb, mire Hyunjin csak ingerülten nézett rá.

– Ez a fiú valami borzaszt... – Hyunjin bizonytalanul elharapta a mondat végét. Hiszen utált előre ítélni. Nem ismeri ezt a fiút. Persze, ha ez így megy, akkor ez nem is fog változni. – Valószínűleg bal lábbal kelt fel vagy mittudomén. Mindegy...

– A-a – rázta a fejét Minho. – Sose felejtsd el: ez nem egy rossz nap, ez csak egy rossz élet.

– Ha-ha – forgatta szemeit Hyunjin.
Persze tudta, hogy a bátyja viccelt, de néha elgondolkodik rajta, hogy ő vajon ezeket tényleg így gondolja-e. Mert, ha igen, az elég szomorú.

– Tudom, hogy amúgy sem fogsz előre ítélni, szóval nincs értelme, hogy meggyőzzelek arról, hogy biztos nem köcsög, ugye?

– Majd meglátjuk... Vagy nem – vont vállat Hyunjin, majd sétált is volna ki a kis közös társalgójukba, hogy tevézhessen, de ekkor pedig az anyukája hiúsította meg a tervét.

– Fiúk! Valaki menjen el a helyi közértbe! Nincs elég alapanyag az ebédhez! – kiáltott fel a nő a földszintről.

Ma mindenki ellenem van... – gondolta magában Hyunjin.

– Te mész – szólt ki Minho a szobájából.

– Mi? Nem! Te mész! Én most jöttem haza!

– Akkor mindketten mentek! – jött az újabb kiáltás lentről a konyhából, mire szinte szinkronban forgatták meg a szemeiket.

—

Szerencsére a legközelebbi kisbolt csak két saroknyira volt tőlük, és Hyunjint igazából nem zavarta a séta a Napsütésben. Minho csendes társasága pont megfelelt neki.

– Nem, abból hármat kell venni. Minho, mit... – Hyunjin elszörnyedve nézte ahogy Minho szó szerint megbotlott a saját lábában, és szépen hasra vágódott. – Én letagadlak... – motyogta megsemmisülve Hyunjin, majd így is tett: lehajtott fejjel némán kikerülte a földön lévőt, és a következő sorra fordult.

– Ő... Jól érzed magad...? – Minho abbahagyta a saját magán való nevetést, és kérdőn fordult hátra az idegen hang irányába.

Egy sötétkék hajú fiú nézett le rá, felvont szemöldökkel. Piercing virított a bal szemöldökében és kérdő tekintettel bámulta a földön lévőt.

– Teljesen jól érzem magam – bólintott magabiztosan Minho, majd felkelt a földről, biccentett a fiúnak, és elindult a testvére után.

Eközben Hyunjin csillogó szemekkel kezdte el telepakolni a kosarát édességek tömkelegével. Amikor a bátyja utolérte őt, már félig tele volt a kosár. Kikerekedett szemekkel nézett az öccsére, majd elröhögte magát.

– Inkább én tagadlak le téged.

– Nem nekem koszos a seggem a földön üléstől – vágott vissza oda sem nézve a fiatalabb, majd magában mosolyogva pillantott oldalra, ahol Minho kérdőn kezdte nézegetni magát az italos részleg üvegajtajában.

– Fő az önbizalom... – röhögött az orra alatt az előttük elhaladó kék hajú srác, mire Minho pislogva fordult utána, Hyunjinból pedig kitört a nevetés.

– Ez most... – Minho döbbenten nézett utána.

– Szerintem végtelenül szexi vagy, ne aggódj – röhögött tovább a fekete hajú, majd az utolsó alapanyagokat a kosarába pakolva megfogta a döbbent bátyját és az egyik kassza felé húzta őt.