Hirtelen

5.

Arina Moretti
2023.04.22.

Másnap reggel hiába éreztem magam rémesen, ugyanúgy jelenésem volt az egyetemen. Valamivel éjfél előtt értem haza, de egészen korán felkeltem és úgy döntöttem, az óráim előtt benézek a kávézóba Biancához, aki részletes beszámolókat vár tőlem. Nagynehezen kikeltem az ágyból és elbotorkáltam a fürdőszobáig. Amikor a tükörbe néztem, majdnem még magamtól is megijedtem. A szemeim alatt sötét karikák húzódtak és feldagadtak a sok sírástól, a hajam kócosan omlott a vállaimra. Nekiláttam kihozni a jelenlegi állapotomból a maximumot.

Egy órával később valamivel összeszedettebben léptem ki az emeletesház ajtaján a forgalmas monacói utcára egy kék esernyővel a kezemben. Az idő tökéletesen megegyezett a hangulatommal. Monte-Carlóban nem gyakran esik az eső, ezt már eddigi ittlétem alatt sikerült megállapítanom, de ha esik, akkor mintha dézsából öntenék. Összébb húztam magamon a vékony kabátot és elindultam a kávézó felé.

- Arthur azóta nem keresett? - kérdezte döbbemten a barátnőm. Ez a döbbenet részben annak is betudható volt, hogy nagy vonalakban most meséltem el neki is, mi történt velem két és fél éve.

- Nem. - feleltem.

- Ne szomorkodj ezen, még lehet, hogy alszik vagy dolga van. Tényleg, és a másik? Fabio, vagy mi a neve.

- Nem, ő sem. Miután majdnem megtörtént, letiltottam a számát, de azóta egy másik számról rendszeresen üzenget.

- Hívni is szokott?

- Nem, de ha hívna sem venném fel, nyilván.

- Tessék, ezt inkább vidd magaddal, ahogy elnézlek, kelleni fog. - nyomott a kezembe egy pohár karamellás latte-t.

- Még mindig olyan borzalmas a fejem?

- Nem úgy nézel ki, mint aki majd' kicsattan a boldogságtól, de ezt az előbbiek hallatán valahogy megértem.

- Pedig reggel egy órán keresztül dolgoztam azon, hogy emberi külsőt varázsoljak magamnak, úgyhogy egy szavad sem lehet.

Elköszöntem Biancatól, elhagytam a helységet és sietősen indultam az egyetem irányába.

Az ott töltött órák kínkeserves lassúsággal teltek, ebben mondjuk az is közrejátszhatott, hogy az órák felét ugyanaz a tanár tartotta, aki ritka monoton hangon magyarázott és fél lábbal a sírban állt. Alig vártam, hogy végre hazarongyolhassak és begubózhassak a kis vackomba egy bögre forró tea kíséretében.

Másnap délután, az előző naphoz hasonlóan kikapcsoltam a telefonomat, hogy még véletlenül se vonhassa el a figyelmem és belevetettem magam a tanulásba. Egészen jól haladtam vele, a gondolataim egyre ritkábban terelődtek a legfiatalabb Leclerc felé, de akkor is igyekeztem 100 százalékosan a kötelességemre koncentrálni. Az idő hét óra körül járhatott az, mikor megszólalt a csengő idegesítő hangja. Szépen komótosan az ajtóhoz sétáltam és elfordítottam a kulcsot a zárban. Ő állt ott a nyitott ajtóban, sportruhában, kezében egy szatyorral, mire a szemeim golflabda nagyságúra nőttek.

- Bejöhetek?

Arthur Leclerc
2023.04.23.

Egyszerűen dühített, ha csak rágondoltam, mit akart művelni az a féreg Arinával és mi történhetett volna vele, ha a lány nem tudja leállítani. Mióta a hajón beszélgettünk és hazavittem, nem beszéltem vele, annak pedig már két napja. Én nem kerestem őt, ő sem keresett engem. Ez önmagában bunkóságnak tűnhet, de vagy ezerszer próbáltam írni neki, de sosem éreztem helyénvalónak a szöveget, amit begépeltem, így inkább mindig visszatöröltem. Hiába nem kommunikáltunk egymással semmit, így is az összes gondolatom a körül az alacsony, barna hajú olasz lány körül cikázott, akinek a hangja, az érintése, a nevetése, a sírása belevéste magát az elmémbe. A puszta lénye megbabonázott... Képtelen voltam akár csak egy rövid időre is elfelejteni, ahogy a tetőn ülve hallgatja meg, mi bánt engem vagy ahogy a hajón sírt az üzenet miatt.

Két napja Lorenzo kanapéján döglődtem és videojátékoztam. Egyedül enni keltem fel onnan meg azért, hogy megpróbáljak üzenetet írni Neki, ami ugye sehogy sem akart összejönni.

- Anya üzeni, hogy tedd magad hasznossá. - ezt persze elengedtem a fülem mellett. Nem igazán volt hangulatom anya életmód tanácsait hallgatni.

- Áruló. - vetettem oda a bátyámnak sértődötten.

- Nem köptelek be, csak felhívott hogy mit csinálsz, mert nem veszed fel a telefont. Amúgy meg ha nem tudnám, hogy valami bajod van, jót szórakoznék rajtad, mert úgy viselkedsz, mint egy ötéves. - erre a hasonlatra hitetlenkedve pillantottam rá. Ez bőven elég volt ahhoz, hogy a játékban a falba csapódjon az autóm és kiessek.

- Nincs igazad, egyáltalán nem viselkedek úgy, mint egy ötéves.

- De. Bocs, Arthur, de ha nem gond, én most nem vitatkozok veled.

- Félsz, hogy megnyerem, mi?

- Nem, attól aztán nem félek, csak nincs hozzá se kedvem se időm. Most mennem kell.

- Hova?

- Charl vár a tenisz klubban, öttől fél hétig kibérelte a pályát.

- Meg ne moccanj, én is megyek veletek.

- Ha nem leszel kész öt percen belül, itthagylak.

Lerobogtam a lépcsőn a saját lakásomig, ami szerencsémre csak egy emelettel volt lejjebb, mint Enzoé, a sporttáskámba hajítottam egy törölközőt és a szokásos fekete edzős ruháimat, majd leszaladtam a bátyám kocsijáig.

Amíg a bátyáimmal, valamint Charles edzőjével, Andreával teniszeztünk sikerült elterelnem a gondolataimat és a jelenre koncentrálni, különben a porig aláztak volna, de amint lejárt a másfél óra és elhagytuk a klubbot, az agyam újból megtellt.

Elsétáltam egy közeli olasz étteremig, kikértem két adag pestos tésztát elvitelre, az egyik adag jó lesz vacsorára, a másik meg holnap ebédre. Hazafelé kezdtem sétálni, hátha a friss levegőn kitisztul a fejem. Egy idő után olyan érzésem támadt, mintha valaki követne. Hátranéztem, de csak egy Lorenzoval egyidős, szőke nő jött mögöttem, de nem tulajdonítottam neki nagy figyelmet.

- Arthur Leclerc? - a hátam mögül jött a hang, így egyből megfordultam. A nő sétált felém kezében egy telefonnal és valahonnan szegődött mellé egy kisfiú is.

- Igen?

- Arthur, csinálhatunk egy képet?

- Persze, miért ne? - magamra varázsoltam a műmosolyomat és odaálltam hozzájuk.

- Köszönjük Arthur. - kétlem, hogy tudatosan tette volna, de azzal, hogy ennyiszer mondta ki a nevem rövid időn belül, sikerült még jobban felidegesítenie. - Kisfiam, apádat megeszi a sárga irigység, ha meglátja, kivel fotózkodtunk. - ennyit hallottam, de többre nem is nagyon voltam kíváncsi. Minden alkalommal ledöbbenek, mekkora boldogságot tud okozni egy-egy kép valakinek. Most például éppen a nőnek, mintsem a fiának.

Tovább mentem, de hirtelen rossz érzésem támadt. A vállam fölött hátra pillantottam, még mindig ott jöttek mögöttem, viszont amin megakadt a szemem, az az utca túloldalán, velem párhuzamosan sétáló ember volt. Talpig fekete ruhában, nyakában két fényképezőgéppel. Az első adandó alkalommal lefordultam egy kis utcába és egy ismerős emeletes ház előtt találtam magam.

🏁🏎️Jó futamnézést!🏎️🏁

TikTok: hqnna.writer