Hirtelen

31. - Con te

Arthur Leclerc

2024.04.27.

Korán reggel indult haza a gépem Rómából Nizzába. Az egyik szponzorral, a Peroni Nastra Azzurroval tárgyaltunk az olasz fővárosban és, mivel sem a bátyám, sem a csapattársa nem ért rá, így én, mint fejlesztő pilóta funkcionáltam biodíszletként. Tizenegy óra előtt értem Monacoba, a lakásomon letettem a bőröndömet, majd anyához vettem az irányt, mert mindig le kell jelentkeznem nála, ha egy utazásról jövök haza, akármilyen hosszú ideig is vagyok távol.

- Szia anya, megjöttem! - szóltam el magam hangosabban, amikor beléptem az előszobába, de nem jött válasz, úgyhogy elkezdtem bejárni a házat.

A konyhából hibátlan rálátásom nyílt a teraszra, ahová az étkezőből lehetett kilépni, és ahol anya mellett egy oly rég látott alak ült, nekem háttal. A látványtól a földbe gyökerezett a lábam.

Hogy került ide? És mégis miért nem szólt nekem anya, hogy itt van?

A kezdeti felocsúdásból kiszakadva lassan a teraszajtó felé vettem az irányt és ahogy közeledtem feléjük, egy-két mondatfoszlány megütötte a fülemet.

- Egyenlőre szerintem tökéletes lesz ez a felállás. Amúgy meg van apja, csak ő még az elején közölte, hogy nem akar részt venni a baba életében, mert csak mindent elrontana. És, ha valaki bármit is elrontott, az ő volt. Félreértés ne essék, eszemben sincs neked kibeszélni a saját fiadat, nem akarlak kellemetlen helyzetbe hozni, de az egyetlen dolog, amiért, vagyis akiért köszönetet mondhatok Arthurnak, az a szívem alatt növekvő élet. - Arina hangja hallatán nagyobbakat dobbant a szívem a lehető legjobb és legrosszabb értelemben is. Majd' kiugrottam a bőrömből, hogy újra hallhattam a fülemnek oly kedves hangját, azonban monológjának szövege ismét rávilágított, mekkora baromként viselkedtem vele.

Lehet ezek után még egyáltalán esélyem nála?

Itt van. Egy karnyújtásnyira van tőlem...

- Mi van velem? - kérdeztem talán csak magamtól, de mégis tökéletesen hallhatták, mert a két nő egyszerre kapta felém a fejét.

- Arthur! - mondták a nevemet szinkronban. Arina azon nyomban felállt. Testtartása feszült lett, szemeit idegesen kapkodta anya és közöttem. Látva, mit vált ki belőle a jelenlétem, a bűntudatom ismét az egekbe emelkedett, nem mintha amúgy nem kínzott volna a gondolat, hogy az én hibámból lett vége a kapcsolatunknak.

- Sziasztok... Arina.... Te... itt... - hebegtem, mint egy hülye, mert abban a pillanatban nem igazán voltam képes kinyögni egyetlen értelmes mondatot sem, nemhogy még szöveget alkossak. Egy, a domborulatait tökéletesen hangsúlyozó khaki kötött ruha borította testét, amely majdnem leért egészen a bokájáig, de még így is beindította a fantáziámat. A ruha színe kiemelte sötétbarna barna haját és barnás bőrét. Kihangsúlyozta a legutóbbi találkozásunk óta jócskán megnőtt hasát, ami legalább akkora volt, mintha ruhája alá tömött volna egy díszpárnát.

A baba. A mi babánk...

Mindketten jól vannak.

Mindketten élnek.

- Pascale, nagyon köszönöm a vendéglátást, de mennem kell. Felszaladok a bőröndömért és már itt sem vagyok. - gyorsan megölelte anyát és el is indult volna.

- De hisz még csak most jöttél. - próbálta marasztalni anya.

- Kérlek ne menj el. - mondtam, amint végre rátaláltam a hangomra. - Csak azért jöttem, hogy szóljak, hogy hazaértem Rómából és megyek is haza. - bár anyának címeztem, mégis egész idő alatt Arina gyönyörű íriszeit és az azokból áradó érzelmeket figyeltem. - Kérlek, miattam ne menj el. Inkább elmegyek én, csak maradj. - néztem rá kérlelően, de ezúttal szinte semmit nem tudtam kiolvasni a tekintetéből.