Hirtelen

17.

Arthur Leclerc

2023.08.12.

A szobában túlságosan is világos volt ahhoz, hogy vissza tudjak aludni. Még szorosabban hunytam be a szemeimet, hátha ki tudom zárni a vakító napsugarakat, persze sikertelenül. A másik oldalamra fordultam, háttal az ablaknak. A párnán megéreztem a lány illatát, amiről eszembe jutottak a tegnap este emlékképei. Az érzés, amit okozott. A boldogság és a gyönyör, amiket soha az életben nem éltem még át olyan intenzíven, mint akkor. A karomat kinyújtottam, hogy közelebb húzhassam magamhoz, viszont a lepedő anyaga hűvösen érintette a bőrömet. Szemeim automatikusan tágra nyíltak, amiket ugyan először bántott a hirtelen fényár, de rövidesen hozzászoktak. Máris nem voltam olyan álmos. Végigpásztáztam a szobát, de egyedül voltam benne. Arina nem feküdt mellettem, nem volt a kint erkélyen sem. Mondanom sem kell, hogy mennyi minden suhant át a fejemen azokban a pillanatokban. Rögtön felpattantam, és bár először kissé megszédültem, így vissza rogytam a matracra. Az idáig fel sem tűnt, hogy a fejem olyan szinten hasogatott, mintha az este fejbe vágtak volna egy fél téglával. Egy mély levegővétel után újból megkíséreltem felállni, ezúttal már nagyobb sikerrel. A bőröndből kikaptam egy random pólót, egy alsónadrágot és egy rövidnadrágot, majd halkan elhagytam a szobát. Első utam a földszintre vezetett, ahonnan csendes beszélgetés szűrődött fel az emeleti folyosóra. Leérve  a sem a nappaliban, sem a konyhában nem láttam senkit, viszont a teraszajtón át megláttam anyát és Mrs. Moretti, a kezükben egy-egy bögrével a kerti kanapén ücsörögni.

- Jó reggelt, álomszuszék! - köszöntött mosolyogva anya.

- Reggelt! - motyogtam, majd megöleltem a két nőt. - Többiek? 

- Még mindenki alszik, csak Giuseppe ment le egyet úszni a partra. - válaszolta Mrs. Moretti. 

- Ari? Mikor felébredtem már nem volt mellettem... - kezdtem kétségbeesni.

- Le nem jött. Nézd meg fent mégegyszer. - tanácsolták, majd ugyanott folytatták a beszélgetést, ahol én megszakítottam. 

A gyógyszeres fiókból kivettem egy levélnyi fájdalomcsillapítót, egyet bevettem, a többit pedig a konyhapulton hagytam - egyrészt azért, mert nem volt kedvem visszatenni a helyére, másrészt meg, mert biztosan kelleni fog majd a többieknek is. Visszabotorkáltam a lépcsőn, majd a szobánkba mentem. Ari az ágyon fekve fogadott, fejét a támlának döntötte, a vékony takaró csak a lábait fedte. A rövidnadrágot ledobtam a kis fotelba és befeküdtem mellé.

- Merre voltál? Kerestelek... - kérdeztem meglepve.

- Itt voltam az emeleti fürdőben. Pisilnem kellett és mivel még mélyen aludtál, ezért gyorsan lezuhanyoztam és megmosakodtam.

- Ooh... - mindössze ennyit tudtam kinyögni. Egy kicsit hülyén éreztem magam, hiszem az egyik legalapvetőbb eshetőség nem fordult meg a fejemben.

- Miért, mit hittél, hova mentem? 

- Nem tudom. De tényleg. - csend telepedett ránk. Fejét a mellkasomra hajtotta, én pedig átkarolva húztam közel magamhoz, pontosan úgy, ahogyan ébredés után is akartam. 

- Megbántad? - kérdeztem, bár mélyen belül tudtam a választ, viszont muszáj volt feltennem.

- Mit? A tegnap estét?

- Igen.

- Nem, ne viccelj már! Miért bántam volna meg? 

- Tudom is én... Nem voltam jó vagy...

- Arthur. Éppen ellenkezőleg. - felém kerekedett, egyik kezével megtámasztotta magát, másikat pedig az arcomra simította. - Csodálatos volt. Ahogy te is. - összeérintette az ajkainkat, de én nem elégedtem meg ennyivel. Egyre többet és többet akartam belőle. Amint a nyelvem bejutást nyert, fordítottam a helyzetünkön és már én voltam felül. A csókot nem megszakítva kezeim a pólója alá csúsztak, és megtalálták a bugyija csipkés részét is. Dereka megemelkedett, így szorosabban préselődött az ágyékomnak, feje ösztönösen hátrabicsaklott, amint a falatnyi fehérnemű anyagát félrehúzva kezdtem ingerelni a legérzékenyebb pontját.