Hirtelen

8.

Arina Moretti

- Kivel beszélgetsz ilyen boldogan, Ari? - kapta ki a bátyám a kezemből a telefonomat. - Óh, Principessa... Lemaradtunk valamiről? Ki az az Arthur? -

- Nem! - vágtam rá talán túlságosan is gyorsan. - Senki. Vagyis... Egy barátom, ő hozott haza.

- Mirco, ne legyél már ilyen gyerekes... - szólt rá a nálam öt évvel idősebb bátyámra a barátnője, Ysabelle.

- Valakinek annak is kell lennie, Ysa, ha már mindenki komoly. - rántott vállat vigyorogva, miközben ártatlanul pislogott a mellette helyet foglaló lányra.

- Nem akartam mondani, de ha már itt tartunk, akkor mindegy. Ari, amikor ma megláttalak, egyből feltűnt, hogy valami megváltozott rajtad. Teljesen kivirultál, sokkal másabb vagy. Kincsem, süt rólad, hogy valami jó dolog történt veled. - Mondta anya átnyúlva az asztalom és megfogva a mancsaim. Valóban megváltoztam volna, mióta megismertem Arthurt? - Annyira örülök, hogy végre nyitsz az emberek felé, azok után, ami veled történt.

- Nem történt semmi. Nem a barátom vagy a pasim, csak egy szimpla barát. Nem kell többet beleképzelni. Ő Arthur, Monte-Carlóból. Ennyi. Kb két-három hete lettünk jóban, semmi több.

Semmi több... Vajon tényleg csak egy barát vagy kezd több lenni a szemembem? Az elmúlt pár napban elég közel engedtem magamhoz... Közelebb, mint bárki mást...

- Jó éjszakát mindenkinek, én most már megyek lefeküdni, mert hosszú volt a hét és nem sokat aludtam mostanában. - megkaptam az elmaradhatatlan anyai jó éjt puszimat és otthagyva a kis családomat felmentem az emeleti szobámba.

A telefonomon bekapcsoltam a délután hallgatott dalt és magammal vittem a szobához tartozó fürdőbe, ahol hosszú percekig áztattam magam a zuhanyrózsából áradó forró víz alatt, a kedvenc barackos tusfürdőm és a nemrég elfogyasztott bor hatására pedig végre sikerült egy kicsit lejjebb halkítanom az agyamban ezerrel zakatoló fogaskereket.
Elvégeztem a szokásos esti rutinomat a tükör előtt, belebújtam a pizsamában és bedőltem a puha, világos zöld ágyneműkkel fedett ágyamba.

Kikapcsoltam az előre beállított ébresztőket és bekapcsoltam az egyetlen zenét, amire képes voltam elaludni. A folyamatos, több órás zongorajáték akkor is segített, amikor azt hittem, hogy egész éjjel hatalmasra nyitott szemekkel fogom bámulni a plafont.

A percek múlásával egyre laposabbakat pislogtam, majd szépen lassan elnyelt magában az álomvilág feketesége.

...

2023.04.26.

A hazafelé út fele letellhetett már, mikor Arthur az autópályáról lekanyarodva a táblák alapján Marina di Andora felé vette az irányt. Először nem értettem, miért, de aztán beugrott, hogy ezt találta ki a holnap délutáni program helyett.
Korábban még sosem jártam ebben a városban, a tengerparton meg pláne nem.

A csomagtartóból kivett egy kis összehajtható halvány szürke plédet, majd lezárta a kocsit és egymás mellett indultunk el a tenger irányába. Séta közben a vállam néha a felkarjához ért és olyankor az értintett területet kirázta a hideg. Néhány perce gyalogolhattunk, amikor nagy meglepetésemre ujjait az enyémek közé fűzte, de eszemben sem volt elhúzódni tőle, kifejezetten jól esett a közelsége, az érintése. A szívem a megszokottnál hevesebben kezdett kalapálni a mellkasomban, úgy éreztem, centikkel a föld felett lebegek.

A szűk, macskaköves utcácskán sétálva akadtunk  Olaszországban igen szokatlan módon egy kis gofri árus standba. Kikértem két nutellás-tejszínhabos kalóriabombát, egyet magamnak és egyet Arthurnak, de mire elővehettem volna a pénztárcámat, sípolt a terminál, hogy Ő már rendezte a költségeket.