Reggel Andris félmeztelen testére keltem. Nyilván ő megint előbb ébren volt, mint én. Lassan elkezdte simogatni a hasamat majd a szívemre tette a kezét.
-Nagyon dobog a szíved bébi.-a szobát belepte a csöndesség. Csak a szívem hangos dobogását hallottam. Farkasszemet néztünk, miközben ő még mindig a tenyerével vizsgálta.
-Csak is érted.-vágom rá. Amire ő egy lágy csókot nyomott ajkamra.
Hónapok óta csak úgy tudunk találkozni Andrissal, hogy elkísérem a koncertjeire.
Nap közbe keveset beszélünk. De azért minden nap hívásozunk 1-2 órát, ugyanakkor azért még se olyan, főleg úgy, hogy olyankor is Andris egyik haverja biztos ott van a közelbe.
Csak jól esne négyszemközt végre együtt lenni.
Sokszor álmodok vele, aztán hirtelen felkelek a savanyú valóságra és bánatosan veszem észre, hogy a mellettem lévő párna üres.
Anyával egyre többet veszekszek, ami eddig egyáltalán nem volt jellemző ránk. Mindig is voltak nyilván vitáink, de ez most más. Bármikor, amikor otthon vagyunk mindketten érezni lehet a levegőbe azt a feszültséget.
Néha nincs is kedvem haza menni. Olyan a hangulat, mint egy temetésen.
-Ma megint kaptál egy 1-est. Mikor fejezzük már ezt be? Elina ez az utolsó éved. Mi lesz az érettségiddel? Ezért tanultál kő keményen a három év alatt, hogy aztán az utolsó évbe mindent elronts? Nem fogom végig nézni, hogy itt a végén mindent elbassz. Megmondtam újabb 1-es és nem mehetsz el hétvégén. Már azóta szereztél még párat. Szóval most itt húzom be a féket.
-Anya ezt nem teheted velem.
-De! Elina utálom, hogy ilyen kapcsolatunk lett. Allig vagy itthon és ha itthon is vagy, akkor is a szobádba kuksolsz és azt várod, hogy válaszoljon végre az ötödik üzenetedre Andris.
-Anya ez most eléggé gonosz volt.-akadok ki.
-Ez az igazság, nem?-csak mérgesen nézve rá kiviharzódtam a konyhából.
-Remélem tudod, hogy akkor mostantól nem mehetsz egy koncertre se.-kiáltott utánam.
Bevágtam magam után az ajtómat és felhívtam Andrist. Kábé a 7. csörrenésre fel is vette.
-Bébi mond csak.-szól bele mélyen a telefonba.
-Nem tudok elmenni a koncertedre, anya nem engedi.-mondom neki mérgesen.
-Neeee bébi.-nyög fel.-Akkor mikor tudunk találkozni?
Kínos csend...
-Nem tudom.-válaszolom végül.-Igazából el is szökhetek.-gondolkozok hangosan.
-Bébi nagyon szeretném, ha ott lennél, de nem akarom, hogy miattam vessz össze anyuddal.
-Tök mindegy már hónapok óta össze vagyunk veszve.-mondom neki unottan.
-Mi? Nem is mondtad.-mondta felháborodtan.
-Igen Andris nem mondtam, mert alig beszélünk és, ha beszélünk is, akkor nem anyámról fogok fecsegni. Konkrétan otthon olyan a hangulat, mint egy temetésen. Néha legszívesebben haza se jönnék. Folyamat veszekszik velem a jegyeim miatt, meg hogy mennyit járok el.-darálom össze neki gyorsan a helyzetet.
-Szóval miattam vitáztok egymással?
-Nem, dehogy. Vagyis részben igen.-gondolkozok el.
-Tényleg olyan rosszak a jegyeid?-kérdezi, de közben egy hangot hallottam a háttérből.-Tesó eskü kábé 5 perc és jövök.-válaszolja vissza Andris.
-Menjél csak nyugodtan.-vágom rá.
-Nem ezt meg kell beszélni. Szóval, tényleg ennyire rosszak a jegyeid?
-Hát nem tudom. Nem a legfényesebbek. De egész életembe jó tanuló voltam, most én is megérdemlek egy kis pihenést most egy-pár 1-től nem dől össze a világ.-mondom neki.
-Értem. Figyelj bébi most el kell menjek mert már mindenki vár rám. Lemondom kubakkal a talit és este feljövök hozzád....
-Úristen gyere!-mondom neki boldogan. A szívem olyan erőből kezdett dobogni, hogy nehéz volt hirtelen épp ésszel gondolkodni.
-Megbeszélni a dolgokat.-folytatja. Hangja egy kicsit megváltozott, valahogy kedvetlen lett.
-Oké, addig is jó munkát.-köszöntem el tőle.
Kábé percenként az órám lestem, hogy mégis mikor tervez jönni.
Egy egész életnek tűnt, amikor végre jött a hívás.
-Szia bébi! Le tudsz jönni?-nem értettem miért nem jön fel magától, de abban a pillanatba nem ezen agyaltam, csak azon, hogy végre láthatom.
-Persze.-mondom vidáman és felvettem a surranóm és lerohantam a lépcsőn.
-Kicsim!-rohanok hozzám majd megöleltem. Szorosan magamhoz húztam. Megnyugtatott az illata.
-Bébi!-húzódik el tőlem.-Nem is tudom hogy kezdjem.
-Előtte nem akarsz feljönni?-kérdezem tőle.
-Elina én nem alszok ma nálad. És nem terveztem sokat maradni.
-Oh értem.-nem is tudom mikor hívott utoljára Elinának. Talán még soha nem is volt ilyen alkalom, hogy engem a saját nevemen nevezett volna.-Baj van?-kérdezem aggódva. Nem vagyok hülye érzem, hogy nincs minden oké.
-Igen van. Figyelj, én nagyon szeretlek téged, tudod, hogy mindent megadnék érted. Hitetlen hálás vagyok neked, hogy vagy nekem. De kettőnk közt ez a dolog nem fog menni.
-Mi?-hirtelen fel se fogtam az utolsó mondatot, ami elhagyta a száját. "De kettőnk közt ez a dolog nem fog menni" Vízhangzott a fejembe újra meg újra.
-Ezt hogy érted? Én nem...én nem értem.-kezdett könnyel megtelni a szemem.
-Úgy gondolom, hogy szakítanunk kell.-mondja nyersen. Mintha milliónyi kést szúrtak volna belém
ebben az 1 másodpercben, szét az egész testemen. A tüdőmet egy borzasztóan nehéz kőhöz tudtán hasonlítani.
-De miért?-próbálom normálisan kinyögni, de a hatalmas fájdalomtól nehezemre esett kiformálni a szavakat.
-Mert most nem akarok kapcsolatot.-válaszolja.
-És erre csak most jössz rá? Azta! Ez most...nem is tudom.-könnyeim egyre gyorsabban folytak le arcomon. Annyira hülyének éreztem magam. Átvertnek.
-Ne haragudj! Ez az egész 100%-ig az én hibám. Te nagyon jó voltál hozzám Elina, mindig. De nekem ez nem megy. Teljesen más ritmuson van az életünk. Csak ártunk egymásnak. Sose fog ez kettőnk közt működni.
-De Andris kérlek! Tudom, hogy működhet. Ha ez az egész azért van, mert anya nem enged el, mondtam...
-Elina elég. Fejezd be. Nagyon nem erről van szó.
-Akkor mégis miről? Mit csináljak, hogy megoldjam? Mibe változtassak?-kérdezem kétségbe esetten.
-Megmondtam Elina, hogy ez nem a te hibád. Nem
miattad van ez az egész. Alapból nem kellett volna bele mennem ebbe a kapcsolatba. Mit gondoltunk? Nyáron minden olyan egyszerűbb volt.
-De kérlek Andris oldjuk meg. Nem akarlak elengedni.-sírástól már alig látom tisztán az arcát. Pedig magamba akarom égetni az arcvonásait. Szeme gyönyörűségét. Formás ajkát. Hibátlan bőrét.
-Nem tudjuk megoldani. Nem is akarom. Itt a vége. Sajnálom.-közelebb lép hozzám majd a homlokomra nyomott egy búcsú puszit és beült a fekete Teslájába.
Nyilván a jogsija még mindig nem volt meg neki. Azon gondoltam, hogy gyorsan az autó mögé állok, hogy ne tudjon elhajtani. De nem akartam magam röhejessé tenni, de szívem szerint oda álltam volna és soha nem engedtem volna el.
Végignéztem ahogy elhajt az utcából. Egyre kisebbedet a kocsi.
Kint álltam a hűvös novemberi hidegbe és vártam, hogy vissza forduljon. Hogy elmondja ez az egész csak egy hülye tréfa volt és, hogy szeret engem.
De sajnos tudtam, hogy ez nem fog megvalósulni. Ugyanakkor egy hang mégis azt súgta, hogy higgyek benne.
Nem tudom mennyit állhattam kint.Akkor vettem észre, hogy ideje bemenni, amikor az arcomat csípte a hideg levegő és testem teljesen kihidegült. Teljesen sokkolt állapotba kerületem.
Miért?
Ez a kérdés pattant fel a fejembe percenként. De minden olyan homályos volt. Nem találtam válaszokat a kérdéseimre. Csak annyit tudtam, hogy elment és vele együtt a szívemet is elvitte.
