𝐃𝐢𝐞 𝐅𝐨𝐫𝐦𝐞𝐥 𝐯𝐨𝐧 𝐚𝐥𝐥𝐞𝐦

2. Bonyolódik a helyzet

A koncert elkezdődött, de én csupán a fülemben dübörgő vér hangját hallottam, szemeimmel pedig Őt bámultam, ahogy enyhén bedőlve, kecsesen pengeti a gitár húrját, ezzel megadva a szám alapját. A szívem felgyorsult, és azt éreztem, hogy összesek. A lábaim remegtek, a tenyerem belseje izzadt, és a levegő is nehézkesen jutott el a tüdőmig, legalább is én úgy éreztem. Fullasztó élmény volt; szó szerint.

Magam mellé sandítottam, ahol Clery vigyorogva, kameráját tartva vette fel a nyitó számot. Ő látszólag élvezte, én persze kevésbé. Most komolyan, hogy a fenébe lehet valakinek ilyen a „szerencséje"?

Szemeimet visszavezettem Tom felé, aki lefelé figyelt, vagy lehunyta szemeit, vagy testvérére nézett, aki mindent beleadva énekelt. Megváltoztak, legalábbis küldőre. Tom arca férfiasabbá vált, nem is csodáltam, hiszen szeptemberben töltötték a huszadik életévüket. Miért éreztem azt, hogy azt akarom, hogy rám nézzen? Hogy lássa, én milyen lettem? Azt akartam, hogy a karjai átöleljenek.

Gondolataimban arcon csaptam magamat, azt morogva hogy szedd össze magad Haley, ő már halott ügy az életemben. Soha nem térhetek vissza ahhoz a szép időszakhoz. Túl sok minden történt.

Az első szám letelt, Bill pedig kezdte is a következőt egy szusszanás után. Megbabonázva bámultam őket. És igen, megbántam mindent. Ha nem történt volna meg az a bizonyos dolog, lehet most a színpad mögül élvezhettem volna a koncertjüket, ami után jöhetett volna a közösen eltöltött éjszaka. De jézusom, én miért gondolkodtam el ezen? Miért indult be a fantáziám? Mi ez az egész?

Egyre rosszabbul éreztem magamat. Le akartam ülni, de ez nem az a helyzet volt, hogy akkor lehuppanok egy kipárnázott kanapéra aztán élvezem tovább a műsort.

A fények villogtak és folyamatosan mozogtak, néha ránk világítva. Aggótam, hogy Tom esetleg meglát, de szerencsére nem igen nézelődött, vagyis felénk. Viszont az egyik villanásnál, Bill éppen felénk nézett, és ha nem csak beképzeltem, akkor bizony összetalálkozott a tekintetünk, és a hangja egy pillanatra megremegett, de elfordulva egyből visszajött a megszokott, gyönyörű énekhangja. Kellemetlenül éreztem magamat. Bill már tudta, hogy itt vagyok, felismert engem. Vagyis hát reméltem, hogy felismert, nem pedig csak szimplán kiszemelt a tömegből engem.

A koncert zavartalanul ment tovább. A vége felé viszont egy nagyon jelentős szám következett, a Monsoon. Ezt a számot már akkor is énekelték, mikor én melléjük kerültem. Bevallom, a refrénje annyira sziklaszilárdan megmaradt bennem, amit annyiszor énekeltem úgy nagyjából mindig, a koncerten elkezdtem a tömeggel együtt énekelni. Annyira át tudtam érezni a szöveget, mintha a szívemből jött volna. Persze ezek az érzelmeim miatt voltak így. Beszélnem kellett velük. Billel vagy Tommal, tök mindegy, de egyik Kaulitz ikrekkel muszáj volt szót váltanom.

A koncert végén, Bill beszélni kezdett, én pedig megindultam valamerre, már nem egészen tudtam, hogy merre, de kerestem a színpadhoz vezető utat. Egy ajtót, egy lépcsőt, vagy akármit. Végül, sikerült egy stábtag mögött sunyulva bejutni, és bújkálva (elég bénán,) vártam hogy lejöjjenek a színpadról. Billel fogok beszéni, ő talán szóba áll még velem.

Hosszas várakozás után, végre sikerült meglátnom őket, viszont egy kigyúrt biztonsági elkapva a felkaromat, kirángatott, és konkrétan kilökött az arénából.

A sok rajongó már özömlött ki, volt aki majdnem rám is lépett. Felállva leporoltam magamat, és a sírás kerülgetett. Jó gáznak éreztem magam, mit ne mondjak. Az lett volna a szép, ha láttak is volna engem, ahogy elvonszol a biztonsági őr, vagy tudom is én ki volt aki kihajított ilyen meleg szívvel.

Gondolva arra, hogy na ennyi volt, hívni kezdtem Cleryt, aki hosszas csörgetés után volt csak hajlandó felvenni. Magyarázott valamit a bandáról, de nekem csak annyi jött le, hogy mehetek haza egyedül.