A kitaszított (18+) (BEFEJEZETT)

19. fejezet

Angyal

Újabb napok teltek el. Nem beszéltünk egymással, én még mindig makacsul hallgattam és a némaságommal büntettem Oscar-t. És Oscar sem törte magát azért, hogy megszűnjön közöttünk a feszült csend. A szeretkezésünk nem változtatott a helyzeten, ahogy a menekülési kísérletem sem. Úgy viselkedtünk egymással, mint előtte. Fél szemmel méregettük egymást, és csak akkor szóltunk egymáshoz, ha már nagyon muszáj volt.

A közöttünk ülő csendnek hála feltűnt, hogy nem csak mi vagyunk a házban. Alkalmanként felmentem Oscar társaságában a felszínre, hogy használjam a mosdót vagy néha a konyhát, de sosem láttam jelét annak, hogy egy harmadik személy is a házban tartózkodik. Azt hittem, hogy ez Oscar otthona, vagy csak szimplán elfoglalt egy üres épületet, hogy bezárjon ide. Míg végül egy nap lábdobogásokat hallottam, mikor valamilyen okból kifolyólag Oscar egyedül hagyott a szürke szobában.

Kíváncsian figyeltem a léptek zaját. Tekintetemet a plafonra szegeztem és követtem a lábdobogások mozgását. Kis idő múlva feltűnt, hogy két személy lépteit hallom a felszínről, bennem pedig felébredt a remény.

Felugrottam és az ajtóhoz rohantam. Egyik kezemmel rángatni kezdtem a kilincset, miközben a másikkal csapkodni kezdtem az ajtót és segítségért kezdtem kiáltozni.

- Hé! Hahóó!!! – ordítottam. – Itt vagyok lent! Segítség!

Szaporák lettek a léptek és közeledni kezdtek. Lihegve léptem egyet hátra, és könnybe lábadt a szemem a tudattól, hogy valaki meghallott. Oscar-t el is felejtettem, bíztam abban, hogy az a másik személy siet a segítségemre, hogy megmentsen.

Az ajtó hirtelen kivágódott és szembe találtam magam egy ismeretlen férfival. Hatvanas évei közepén járhatott, vékony volt és majdnem két fejjel magasabb nálam. Feje tetején kopasz volt, csak a tarkóját díszítette őszes, rövid haj. Arca ráncos volt és beesett, szinte szürke, szemei karikásak voltak. Rémisztően nézett ki az ismeretlen férfi, de az a döbbent tekintet, amivel rám nézett, még aggasztóbb volt.

Olyan hitetlenül nézett rám, annyira meg volt lepődve, hogy szinte biztos voltam abban, hogy fogalma sem volt arról, hogy a pincében raboskodok. Ingatagul tett felém egy lépést, én pedig magabiztosan indultam előre, hogy általa kiszabaduljak innen, amikor feltűnt a férfi mögött Oscar.

Ekkor minden olyan gyorsan történt. Az egyik pillanatban a férfi még állt és segítőkészen nyújtotta felém a kezét, míg a másikban a földön hasalt. Akkora robajjal puffant a betonra, és olyan fájdalmasan ordított fel, hogy riadtan felvisítottam. Oscar felkapta a fejét a hangomra, én pedig elborzadva kaptam szám elé a kezem, mikor találkozott a tekintetünk.

Más volt a szeme. Nem kék volt, és nem is fekete. Ismét világosbarna volt, pupillája természetellenesen vízszintes. Pont olyan volt, mint amikor hetekkel ezelőtt a szobámban győzködött arról, hogy Ő egy démon. És most, ahogy ott feküdt a lábamnál egy férfi, aki látszólag nagyon szenvedett, végre megértettem. Oscar egy démon. Egy kegyetlen gyilkos, egy lélekvadász, egy sátánfajzat.

A férfi nyöszörögni kezdett a földön, mikor Oscar végre elfordult tőlem és megragadta a férfi lábait. Húzni kezdte őket maga után, kiráncigálta a férfit a bokájánál fogva a szobából. Majd még utoljára rám pillantott rémisztő szemeivel, és bezárta előttem az ajtót.

Még hallottam a férfi könyörgését és jajgatását az ajtó előtt. Könnybe lábadtak a szemeim a szenvedését hallgatva, és számra tapasztott kézzel álltam a szoba közepén. Borzasztó volt, remegtem egész testemben, holott nem én voltam az, akit bántalmaztak. Végül elhalkultak a jajveszékelések, és nem maradt más, mint a fülsüketítő csend.