Victoria Montgomery a középiskolai hierarchia utolsó utáni helyet kapta. Arcát, vállát és karját szegélyező égési sérülései miatt céltáblává vált társai szemében, megkeserítve így a lány mindennapjait.
Vicky-nek nem csak az iskolai zaklatókkal kell...
- Egyházi tábor? –lepődött meg édesapám másnap. – De hát nem is vagy megkeresztelve.
- A tábor végén megkeresztelnek – feleltem a tájékoztató részleteinek tudatában.
A szüleim összevont szemöldökkel pillantottak a laptopra, amit az orruk alá dugtam a nappaliban, képernyőjén a tábor weboldalával.
- Chad is megy – folytattam a győzködést. – Nem olyan drága, és van sportolási lehetőség is.
Az utolsó ok felragyogtatta szüleim arcát, én pedig fintorogva húztam el a számat. Két egészség –és sportmániás ember gyerekeként szinte szégyen volt az, hogy semmilyen testmozgás nem hozott lázba. Kivéve egyet, amit Oscarral csináltam párszor, de ezt igyekeztem inkább elfelejteni.
- Legalább eltelne a nyár és nem itthon ülnék – mondtam. – Ti is szabadabbak lennétek egy kicsit, és nem kellene gondoskodnotok rólam egy pár hétig.
Újabb lelkes vigyor az arcukon, és legszívesebben a kanapéra hánytam volna. Elképesztő volt látni, mennyire nem érdeklem a szüleimet, és már száz százalékig biztos voltam abban, hogy csak púp vagyok a hátukon és az is voltam egész életemben, hiába állították ennek az ellenkezőjét.
- És Oscar? – nézett fel rám anyám kérdően, én pedig fájóan összeszorítottam a fogaimat a démon neve hallatán.
- Szakítottunk – vontam meg a vállam és elvettem a szüleim elől a laptopom. – Félre ismertük egymást, és jobbnak láttuk, ha szakítunk.
A szüleim értetlenül és kíváncsian néztek rám, de azért bólintottak egyet és beleegyeztek abba, hogy pár hetet a hegyekben töltsek a legjobb barátom, néhány apáca és pap társaságában.
Oops! Bu görüntü içerik kurallarımıza uymuyor. Yayımlamaya devam etmek için görüntüyü kaldırmayı ya da başka bir görüntü yüklemeyi deneyin.
Oscar eltűnt, és kis idő múlva olyan volt, mintha nem is létezett volna. Nem keresett, nem tűnt fel sehol, és nem is éreztem a közelségét. Egyszerűen felszívódott, ami keserédes érzést ébresztett bennem.
Egy darabig vártam Őt. Kezdetben dühös és csalódott voltam, szerettem volna ráhányni az összes sérelmemet, szerettem volna megütni Őt, hogy legalább egy kicsikét érezze a bordái között azt a fájdalmat, amit Ő okozott nekem. Aztán lehiggadtam, és reménykedni kezdtem. Epekedve vártam, hogy felbukkanjon, hogy bocsánatot kérjen és biztosítson az érzelmeiről, de Oscar nem jött.
Próbáltam Őt elfelejteni, de lehetetlennek bizonyult. Kísértettek a történtek, és lelki szemeim előtt minduntalan lejátszódtak azok a pillanatok, amik édesek voltak számomra. A gondolatok, amiket ébresztett bennem a személye. Az érintése, ami néha gyengéd volt, néha pedig erős. Az izgalom, ami átjárt a közelében. Az illata, ami utánozhatatlan volt és szinte beleivódott a szobám falaiba. Mindenre emlékeztem, túlságosan is élő és éles volt minden a fejemben, és ez kezdett felemészteni.
