Csepp a múltból 2.

..6.fejezet..

*****

Sziasztok, Kedveseim!

Nagy nap a mai, nem csak Sárkányvár népének. Elérkeztünk a második megmérettetéshez. Nem kevés módosítás került a fejezetbe, éppen ezért is hoztam picit csúszva, de nagyon köszönöm a türelmeteket!

Amennyiben tetszett ez a rész, örülnék, ha komment vagy csillag formájában jeleznétek! <3

Köszönöm!

Sylvi

*****

Elhátráltam a hatalmas lángok forrósága elől és csak a vaskos füstoszlopot meglátva eszméltem rá, hogy talán óriásit hibáztam. Kizártnak tartottam, hogy az erős szélnek köszönhetően Rion természetfeletti szaglása ne fújna odafent vészriadót, mert hát...mondjuk úgy, hogy egy picit elragadtattam magam. De mentségemre legyen mondva, a módosított terv tökéletesen bevált, mert a kastély népe nagyjából tíz percen belül ott termett, hogy oltani kezdjék az immáron elolthatatlannak tűnő tüzet és csitítsák szegény, halálra rémült lovakat, akik valamilyen oknál fogva kiszabadultak a bokszokból.

- Mi a francot műveltél te őrült nőszemély? Arról volt szó, hogy csak a kinti bálákat gyújtod fel, nem az egész kicseszett tárolót! - hörögte a fülembe Wylan, amint megtalált az erdősáv sűrűjében.

- Nem végzek félmunkát - válaszoltam szárazon és előkészítettem a Riontól kapott, kissé felhevült medált és a tőrömet. Túl sok időt veszítettem a kastélyban. - Az őrök?

Wylanből kiszakadt egy hisztérikus nevetés és csaknem kopasz fejét dörgölte.

- Órási felbolydulást okoztál, büszke lehetsz magadra - azzal még beljebb terelt a sötét erdőbe, hogy ott vághassunk át a kertig. - Igyekezz, mert Loki a tanúm, ha nem szerzed meg, ami kell annak a nagyúrnak, én magam megyek oda és dugok a seggébe valamit, amiért rávett erre.

- Nem kell féltened Oriontól, már mondtam - válaszoltam tényszerűen, majd miután meggyőződtünk róla, hogy tényleg senki nem felügyelte a tornyot a felfordulás közepette, átvágtam a kerten és Wlyan kinti felügyelete mellett beslisszantam az imaházba.

*

Ami odabent fogadott... Az szerencsére nem egy túlvilági őrző dög volt, de azért nem lankadt e téren sem a figyelmem. Hosszúnak tűnő percekig vártam és figyeltem, hogy leselkedett-e rám veszély, de nem történt semmi, és közben alaposan szemügyre vettem a helyiséget. Bármire is gondolt Rion, amikor az épületet tervezte, Odinra! Ez a hely maga volt a földi Valhalla. Mindössze akkora volt, mint a sárkányvári dolgozószoba, de minden méterében gondosan, letisztultan rendezték be a hitvallásnak megfelelően. 

Fényes fapadlózat, középen a hatalmas Yggdrasil, a világfa plafonig érő faragványa, a gyökerei közt Mimir kútja, körülöttük pedig Odin, Freya, Thor és a többi istenség emberméretű faszobrai kaptak helyet ezüstözött ékszereikkel. A falakon ülő polcokon gyertyák seregei álltak, de a misztikus félhomályról mégis a rengeteg, de rengeteg mágikus fényecske gondoskodott, amik a világfa ágain csücsültek. Székek vagy padok nem kaptak helyet odabent, a fa alatti főoltár elé mindössze egy hatalmas, szürke farkasszőrmét terítettek, mint kényelmi opció. Esküszöm hívogatott, hogy letérdeljek és kibeszéljem magamból néhány súlyos gondolatomat, de sietnem kellett. A legszentebb hely volt ez, ahová betettem a lábam huszonkét évem alatt és úgy éreztem magam, mint valami utolsó, tiszteletlen senki, amikor kutatni kezdtem az istenek szobrai közt.