Csepp a múltból 2.

..1.fejezet..

A főépület leghátsó, legtávolabbi pontjánál tett le az edzőpályán. A dulakodás zaja és a kiáltások a kaputól érkeztek, majd Orion tovább is állt, hogy átvegye az irányítást. Bárhogy ellenkeztem, nem vitt tovább, szóval haragos, fájdalmas léptek közepette ragadtam magamhoz egy íjat, egy teli tegezt, a derekamra csatoltam egy kardot, majd megiramodtam a tér irányába, ahová Collen már csaknem mind a harminchárom Krigert kivezényelte. 

Őszintén reméltem, hogy ez a cseppnyi, ám annál vérmesebb haderő elegendő lesz, hiszen csak a Rionhoz legközelebb állók kerültek Sárkányvárba. Már akik túlélték a déliek rajtaütését vagy nem menekültek ki még idejében... Szerencsére azonban több lakos is a Kriegerek segítségére sietett, ha mással nem is, hát vasvillával, fejszével, késekkel a kezükben. Először éreztem valami büszkeség szerűt zuloni származásom miatt, végignézve ezen a mindenre elszánt bandán.

Collenék, fegyvereikkel a kezükben öt összevert férfit térdeltettek a sárga füvön és nem engedték nekik, hogy állják Nagyuruk tekintetét. Körbeállták a behatolókat, hogy egyszerre képezzenek védelmet és mindent figyelemmel kísérhessenek, de én egyszeriben csak magamat láttam a férfiak helyén, ahogy egykor én is kinézhettem ott. Mit sem tudva az igazságról, teli előítéletekkel...és ezt a helyet gondolva Hel bugyrának, miközben egy istentelen átok ködösítette az agyam.

Deril jó barátja, Arwan mellé szegődtem, hogy segítsek egyik társát a védővonal mögé támogatni, mert megsérült, de engem azonnal hátrébb parancsolt. Rövid fekete haját és arcát is vércseppek pettyezték.

- Húzd meg magad, Belmont! Ez most nem játék! - morogta és levetette maga mellé duplafejű fejszéjét. Zöld szemei szikrákat szórtak az idegességtől, miközben barátjának combját kötözte. 

- Katona vagyok, ha nem felejtetted volna el. Maradok - álltam ellen. - A segítségetekre lehetek.

Kitágultak az orrlyukai és a fogát csikorgatta.

- A gyógyítók mindjárt itt vannak. Te csak...maradj...hátul! - vicsorogta és ezen a ponton láttam jobbnak, ha nem húzom tovább egy Krieger idegrendszerét. Igyekeztem kikerülni a látómezejéből, mielőtt a harcra kész összegyűltek felé vettem az irányt.

Orion - szárnyait elrejtve - határozottan, ráérősen lépdelt a betörők körül, felvéve annak a közönyös férfinak az álarcát, akit magának teremtett. Kihúzta magát, háta mögé tette kezeit, miközben lenézőn futtatta végig a tekintetét a férfiakon. Mintha a néhány perccel ezelőtt látott, érzett Rion sosem létezett volna...

Olyan mély sebet kapott a lelke, hogy nem tudtam, le meri-e vetkőzni valaha a bástyáit, hogy meglátom-e egyszer, ki is az igazi Orion. Sok fájó dolog történt velem is, amik után Zyana Belmont mindig formálódott valamennyit és egyre szúrósabb köntöst öltött magára, ezért nem lepődtem volna meg, ha Rion is ebben a szerepben akart volna maradni. Tökéletesen megértettem...csak nem tartottam örökké elfogadhatónak.

- Minek jöttetek? - szegezte Orion élesen a földön térdelő, öt férfinak. Ruházatuk alapján egyszerű, yarai lakosnak néztek ki, bár elég ziláltnak tűntek ahhoz, hogy tudjam, a harcosaink már átmotozták őket néhány jobbhorog kíséretében.

Többet akartam belőlük látni, de mivel a Kriegerek nem engedtek át a vonalukon, próbáltam olyan helyet keresni, ahonnan szabadabb volt a rálátásom. 

- Mi csak...mi meg akartunk bizonyosodni arról, hogy... - hebegte egy tüsis, barna hajú férfi, de amikor félszeg pillantást vetett Orionra, a szó egyszeriben belé fulladt.

Ugyan már...Ennyire nem durva az a heg!

- Igaz a sárkány legendája? - szegte fel állát a mellette térdelő vörös férfi. - Igaz, hogy él itt egy szörnyeteg, aki a hullákért fel...?