KI A JANI?

- 5 -

Részlet Kovács János még kiadatlan önéletrajzi írásából

Otthagytam Johnnyt a kicsikkel, hagytam, hogy egyedül olvasson nekik. Főleg Timinek ugye, hiszen ez volt az alku tárgya. Az ajtó túloldaláról hallgatóztam. Olyan édesen csinálta. A Hófehérke helyenként eléggé vérszomjas mese, ő mégis viccesre tudta alakítani, pont úgy, ahogy a húgom kérte. A törpék egyszerűen zseniálisak voltak, amikor Tudor beszélt, valamiért, mintha magamat hallottam vissza... Szóval ilyennek lát... Kuporogtam a folyosón az ajtó mellett és a tenyerembe kuncogtam. Elképzeltem őt, amint a saját gyerekeinek mond mesét. Elszomorodtam. Tizenhét voltam, eddig sose gondolkodtam azon, milyen családot akarok, valahogy egyértelmű volt, hogy majd megnősülök, amikor eljön az ideje, és persze lesznek gyerekeim is. Viszont ehhez egy nő kell, pillanatnyilag azonban egy pasiba voltam szerelmes. Feltápászkodtam a padlóról, már nyoma se volt bennem a vacsora alatt és a társasozás közben érzett jó hangulatnak. Johnny ekkor tolatott ki a srácok szobájából, fordultában pedig lendületből nekem ütközött.

- Szerencsés lesz az a lány, akit majd elveszel. Nagyon jó apa lesz belőled, Johnny – ennyit tudtam kinyögni, utána viszont menekülőre fogtam. Eltámolyogtam a szobámig, és csak bámultam ki az ablakon. Teljes erőből sajnáltam magam. Pedig alapból nem vagyok egy mimóza. Tartom magam annyira okosnak, hogy tudjam, az életben az ember nem kaphat meg mindent. De bassza meg! Tizenhét vagyok, oké, mindjárt tizennyolc, ilyenkor a pasik nőt/pasit akarnak, ki-ki ízlés szerint, valamint szexet. Sok szexet. Eszetlen szexet. Vagy eszeset, partnertől függően. Én meg még megérinteni se nagyon merem. Hát mi a kutyaszar a legrosszabb, ami történhet? Kiröhög. Kikosaraz. Bár... ott a lépcsőnél... meg vacsora előtt ugyanitt... lehet, hogy mégse olyan reménytelen? A rohadt életbe, addig-addig pörögtem a témán, míg összezavartam saját magamat. De majd később futtatunk egy ellenőrző programot a Jancsika 1.0-n, most az a fontos, hogy itt van a hátam mögött. Közel, de nem elég közel. Hozzá akarok simulni, bele akarok bújni az ölelésébe, azt akarom, hogy a nyakamba szuszogjon. Valamit arról suttogott a fülembe, hogy ügyel arra, nehogy valaki apucit csináljon belőle.

Ahogy kimondta a szót, rögtön félkemény lettem. Túlterhelt agyam képeket kezdett vetíteni, Daddy Johnny-ról és rólam.

- Apucit – motyogtam magam elé. Totál kész voltam. Egy percig se bírtam tovább a feszkót. Anélkül fordultam felé, hogy tudtam volna, mi lesz a következő lépésem. De valamit tennem kellett. Akármit. Bármit. – Apuci... - suttogtam az arcába. Közben úgy néztem a szemébe, hogy még véletlenül se érthesse félre, legyen teljesen nyilvánvaló, hogy azt akarom, ő legyen az apucim. És nem a szó családjogi értelmében... Szó szerint megdermedt. Becsukta a szemét, és ökölbe szorított kézzel állt előttem. Elvesztem. Előre hajoltam, és nyomtam egy lepkekönnyű csókot a szájára.

Kovács Johnny POV

A két vállánál fogva rántottam magamhoz, hogy azután olyan szorosan öleljem, hogy a végén konkrétan könyörgött, hogy nem akar megfulladni. Jó, ha nem az ölelésemmel szorítom ki belőle a szuszt, akkor majd megfojtom a csókommal. Óvatosan nyúltam a tarkójáért, belemarkoltam a hajába, kicsit hátrahúztam a fejét, hogy a szemébe tudjak nézni. Léptem előre néhányat, míg a háta neki nem támaszkodott az ablaknak. Önkéntelenül állt terpeszbe, én pedig a lábai közé nyomakodtam. A hüvelykujjammal rajzoltam körbe a száját, közben fejben a koszos zoknijaimat párosítottam össze. Ha nem teszem, valószínűleg tényleg elevenen felfalom.

- Azóta meg akarlak csókolni, hogy azon a délutánon felébresztettelek – súgtam majdnem a szájába.

- Sokat dumálsz Kovács – felelte.