KI A JANI?

- 13 -

Részlet Kovács János még kiadatlan önéletrajzi írásából

Vajon mennyi idő alatt lehet belebetegedni a szívfájdalomba? Mert én megjártam a poklot. Minden szar volt. A Nap rossz irányból kelt fel, az ikrek túl hangosak voltak, a szendvicsemben kevés volt a paprika, a menzán a krumplipürét nem balról jobbra, hanem jobbról balra mérték a tányéromba, a tollam idegesítően sercegett. Ha egy fél éve valaki ilyesmiről beszél, tuti kiröhögöm, és hisztis picsának titulálom, függetlenül attól, hogy fiú-e vagy lány. Úgy telt el a nap, hogy egy szóra se emlékszem abból, amit a tanárok leadtak órán. Semmire. Az egy dolog, hogy egyfolytában álmos voltam, mert mondanom sem kell, képtelen voltam lehunyni a szemem előző éjszaka. Alvás helyett azon gondolkodtam, hogyan sikerült így elbasznunk az egészet. Végigpörgettem magamban mindent, de nem lettem okosabb. Ráadásul most a szívem egyfolytában hasogatott nemcsak a szomorúságtól, hanem a kimerültségtől is. A nap végére közel álltam egy első osztályú migrénhez, egy kiadós pánikrohamhoz, plusz egy minden szempontból előírásszerű ámokfutáshoz. Ebben a sorrendben. Haza akartam menni, a fejemre akartam húzni a takarót, bevenni két fájdalomcsillapítót, és álomba sírni magam. Ezt a tervemet meg is írtam Juditnak, aki a reggeli fenyegetődzéshez képest meglepően megértőnek bizonyult. Írtam egy rövid üzenetet is anyámnak, hogy ha úgyis megy az ikrekért, vegyen fel engem is, mert nem érzem jól magam.

Johnny egész nap szemmel tartott, bárhová mentem, jött velem, és mindig megfogta a kezem. Akármennyire is nyomorultul éreztem magam, megnyugtató volt, ahogy a tenyerünk összesimult. Semmi egyébbel nem próbálkozott, szólni se nagyon szóltunk egymáshoz. Jó volt a csend. Jó volt, hogy nem kellett beszélnem. Féltem, ha kinyitom a számat, valami jóvátehetetlent mondok. És mindegy mennyit agyaltam a helyzeten, semmi épkézláb ötletem nem volt, mitől is alakult ki köztünk ez a nyomasztó feszültség. Oké, hogy rohadt kínos volt, hogy Johnny tegnap egy percig tudta magát tartani. Ezt így nyilván nem mondtam, nem mondhattam, és soha nem is fogom mondani neki. De utána olyan jó volt játszani a tükör előtt. Élvezte, ehhez kétség sem férhet. És amit utána művelt velem az ágyban... hát, HŰHA! Jó, rendben, hülyeséget mondtam. De utána elmagyaráztam, mi történt. Azt hittem, hogy megértette.

Most bántam csak igazán, hogy eddig nem volt amolyan felnőttes kapcsolatom. Mert így nem tudtam, mi a helyes teendő ilyen viták esetén. Persze, voltam már szerelmes, de az csak kamaszkori rajongás volt. Ha éppen volt csajom, jó volt, de tudtam élni anélkül, hogy barátnőt tartottam volna. Johnnyval érzem először azt, hogy szükségem van a másikra. De vele éreztem először azt is, hogy ezért a szerelemért le kell mondanom önmagam egy részéről. Ez pedig kemény dió, talán nem vagyok hozzá elég erős.

Kovács Johnny POV

Kézen fogva jöttünk ki az iskolából. Ahogy megláttam Szilvi kocsiját, benne az ikrekkel, azonnal tudtam, hogy Jancsika nem jön velem sehova. Hazamegy és isten tudja, milyen hülyeségeket képzel be magának. Sóhajtva engedtem el a kezét, de előbb még megszorítottam kicsit a tenyerét, magam felé fordítottam és megsimogattam az arcát. Aprót bólintva engedtem útjára, és volt egy olyan félelmetes érzésem, hogy valaminek most vége lett. Egészen addig nem vettem levegőt, míg a kocsijuk be nem kanyarodott a sarkon. Lehajtott fejjel támaszkodtam a legközelebbi fának, és csak arra eszméltem, hogy valaki emberesen hátba vágott. Idegesítő Dögös Punci. Ki más...?

- Tudsz jönni, vagy akarsz rám támaszkodni? – kérdezte. Hangjában ezúttal meglepetésre se gúny, se piszkálódás nem volt, egyszerűen arra volt kíváncsi, szükségem van-e segítségre. Megráztam a fejem. Ott azért még nem tartunk, hogy egy lánynak kelljen támogatnia.

Némán tettük meg az utat az otthonáig. A szülei nem voltak odahaza, mint mondta, mindkettő elfoglalt, gyakran éjszakába nyúlóan dolgoznak, munkájuk sűrűn szólítja őket távoli városba, vagy külföldre, olyankor napokig, sőt, néha hetekig egyedül van. Csodálkozva néztem rá. Mindezt olyan magától értetődően mondta, mintha az úgy rendben lenne, hogy egy tizennyolc éves gyereket magára hagynak. Oké, hogy már nagykorú, meg minden, de azért ezt talán mégse kellene. Nem mintha a csajnak nem lenne meg a magához való esze, de ez kurvára veszélyes, még akkor is, ha Juditék jó környéken laknak. Arról meg ne is beszéljünk, hogy minden rá hárul a ház rendben tartásától a bevásárláson, főzésen át a csekkek befizetéséig. Mondjuk így egy fokkal érthetőbb, mitől lett pöceszájú, és miért felnőttebb nálunk. Én nem tudom, mihez kezdenék anyuék nélkül. Kezdetnek talán éhen halnék, ha előbb el nem vinne valami fertőzés a sok mosatlantól.