Sweet true lies - BEFEJEZETT

7. Közlékeny

Amikor az ember lánya már másodjára pörget ki egy régen befejezett sorozatot, mindössze négy hét leforgása alatt, egy idő után megbújik a gondolat az agya legeldugottabb pontjában, hogy valami nincs rendben.

Ugyan a Trónok harca számomra megunhatatlan volt, mióta képernyőre került, mégis azt éreztem, hogy valami hiányzik.

Túl nagy csend telepedett az életemre, mióta Liamhez költöztem. Ez idő alatt a srác mit sem változott, többnyire ugyanolyan hűvös maradt, de legalább nem telepedett rá az életemre, ahogy előtte apám tette. Nem zargatott, még csak hozzám se szólt, ha nem volt muszáj, így elvoltunk, mint a lakótársak.

Múlt héten párszor főztem némi ehető kaját, – mert ráuntam a Liam által idecipelt mirelit lasagnara –, amit nagy örömmel fogadott ő maga is.

Elmondása szerint, Stella nem egy mesterszakács, így jó néven vette, hogy megerőltettem magam, és megcsillogtattam a főzőtudományom.

A múltkori esetet igyekeztem elfeledni, habár nem volt nehéz, tekintve, hogy azóta sem emlékeztem semmire abból, ami azon a bizonyos estén történt kettőnk között. Liam agyát szintúgy homály fedte ezzel kapcsolatban, így aggódnom sem szükségeltetett. Úgy tettem, mintha én magam sem tudtam volna erről az egészről, hiszen nem lenne logikus felhozni. Mégis mit mondhatnék?

„Hé, Liam, egy hónapja megfektettél, már emlékszel rá?"

Nem, határozottan jobbnak láttam, ha csendben megfeledkezem róla. Egyébként sem éreztem szükségét annak, hogy konfrontálódjak a fiúval, mikor már kezdett úgy tűnni, hogy Liam nem is annyira vészes személyiség, csak a rohadt nyelve csípős. Az mondjuk nagyon.

Megragadtam a távirányítót, majd egy laza mozdulattal kikapcsoltam a tévét. Ráuntam a negyedik évadra, így harmadik újranézésre igencsak unalmasnak mutatkozott. Emellett megéheztem, azonban a hűtőhöz érve grimaszolva vettem tudomásul, hogy minden elfogyott.

Csípőre tett kézzel bandukoltam vissza a nappaliba, miközben azon tűnődtem, mégis mit ehetnék, ha már Liam kora délután elhúzott. Az órára pillantva konstatáltam, hogy már este fél hat múlt, így szinte biztosra vettem, hogy a barátnőjénél éjszakázik, akivel két héttel ezelőtt békültek ki.

Stella továbbra is gyanakodott, de Liam eloszlatta a lány nagyon is helyes kétségeit. Reméltem, hogy sosem derül fény arra, mit tettünk...

Az ajtó nagy ricsajjal csapódott ki. Liam berontott rajta, mint egy megvadul ló. A fatákolmány magától csukódott be, akkora lendülettel lökte be az imént.
Kitágult szemmel pislogtam a srácra. Ezek szerint tévedtem, Liam ma mégsem alszik Stellánál.

 – Mi a baj? – érdeklődtem lágy hangon, és csendben reméltem, hogy nem rajtam tervezte levezetni a felgyülemlett feszültséget. Nem, mintha lett volna rá példa, de Liamből bármit kinéztem.

Fejét rázva rogyott le a kanapéra, majd rám emelte zöldeskék szemét. Felvontam a szemöldököm, ahogy leereszkedtem szemben vele az egyik fotelbe, mert elég sokáig nem válaszolt, csak bámult rám pislogás nélkül, mint egy szobor.

– Tündérke, elmondod nekem, hogy miért féltékenykednek a nők? – vetette hátát idegesen a támlának. – Te voltál már az?

 – Magamról nem tudok nyilatkozni – rántottam vállat, majd elhelyezkedtem a fotelban, és felhúztam a lábam. – Én nem vagyok ilyen típus – adtam tudtára nyugodtan. – Viszont, azt gondolom, hogy Stella szemszögéből nézve, ez a helyzet furcsa, tehát jogosan fél, még annak ellenére is, hogy azt hazudtad neki, hogy az unokahúgod vagyok.

 – De miért? – forgatta szemét továbbra is felpaprikázva. – Mi olyan fura ebben, kislány?

 – A semmiből kerültem ide, Caldwell – nevettem fel visszafogottan. – Lényegében egyik napról a másikra, ami ahogy láthattad, engem is eléggé taccsra vágott, a barátnőd pedig csak annyit látott ebből az egészből, hogy vele nem akarsz együtt élni, míg egy random csaj, akiről sosem hallott, most a házban lézeng.

 – De ez miért zavarja? – fintorgott nagyokat. – Semmi értelme.

 – Nyilván zavarja! – emeltem meg a hangom. – Gondold magad a helyzetébe. Te mit szólnál, ha lakna nála egy pasi? Valaki, akiről azt sem tudod, hogy kicsoda, és csak úgy megjelenne, aztán közölné veled, hogy egy rokon, akiről egyébként sosem mesélt neked előtte. Valószínűleg nem örülnél, és még gyanakodnál is, nem?

 Liam csak a száját húzta kijelentésemre, de úgy láttam, felfogta, miről beszéltem, mert vett egy nagy levegőt, majd tekintetét az égnek emelte.

 – Értem – sóhajtott fel ismételten. – Szerinted mit csináljak?

 – Nem tudom – feleltem kimértem. Én lehettem az utolsó, aki erre válasszal szolgálhatott neki. Mégsem tanácsolhattam, hogy rakjon ki, hiszen nem volt hova mennem.

 – Mondjam neki azt, hogy költözzön ide ő is? – meredt rám várakozón, de arcáról tükröződött az elégedetlenség.

 – Ahogy érzed – válaszoltam kimérten. Legkevésbé sem akartam Stellával élni, de ebbe nem volt beleszólásom. – Eddig tiltakoztál ellene, most megváltozott a véleményed?

 – Nem! – vágta rá habozás nélkül.

 – Szereted őt? – tettem fel a kérdést, melyre Liam szeme elkerekedett, majd futólag oldalra pillantott.

 – Talán – motyogta a szőnyeget szuggerálva. – Nem tudom, tündérke, ez eléggé összetett dolog. Stella nem egyszerű eset, nagyon ragaszkodó. Pár hónapja szakítottam vele, aztán visszakönyörögte magát.

 – Miért szakítottatok?

– Úgy éreztem, nem működik – vallotta be. – Aztán kimondtam, hogy vége. Stella megsértődött, én meg azt hittem, le van tudva ez a dolog – nézett a szemembe, majd rosszallóan megcsóválta a fejét. – Másnap meghalt a bátyja. Várható volt, mert a srác évek óta heroinnal szúrta magát. Viszont aznap láttam, hogy apám a házuknál járt. Bántott, hogy lényegében miatta halt meg, így újra összejöttem Stellával, hogy támogassam őt. – Nem számítottam rá, hogy ennyire közlékeny lesz, különösen meglepett vele. Először meg sem bírtam szólalni, végül csak összekapartam magam. Ismertem az érzést, amikor mi cipeltük magunkon a szüleink tetteit, holott sosem követtük el őket.

 – Tehát sajnálatból vagy vele – állapítottam meg halkan, mire Liam töprengett egy darabig, majd bólintott pár picit.

 – Igen – nyögte ki. – De belefáradtam, tündérke.

 – Most min akadtál így ki?

 – Ugyanazon – szorította össze a száját egy másodpercre. – Stella szerint titokban járunk, meg ilyesmi. Azt állítja, hogy hülyének nézem és titkolózom előtte.

 – Ott hagytad? – kérdeztem, ugyanis nem akartam a megcsalós témára reagálni. Én tudtam, hogy megtörtént, és ez épp elég volt ahhoz, hogy csendben maradjak.

 – Aha – fonta össze karját mellkasán. – Utánam kiabált, hogy legyek veled boldog, mire én azt mondtam neki, hogy azok leszünk. Valószínűleg ezzel még jobban kiakasztottam, így előre sajnálom, ha megjelenne itt az ajtóban, és jelenetet rendezne neked.

 – Majd te megbeszéled vele! – háborodtam fel azonnal. – A te barátnőd, Caldwell!

 – Már nem sokáig – emelkedett fel, majd besétált a konyhába. – Éhes vagy, tündérke?

 – Igen! – emeltem meg lelkesen a hangom. Majd' kilyukadt már a gyomrom., és a hirtelen témaváltást sem bántam.

 – Fasza, mert nincs kaja! – állt meg a küszöbön, és hanyagul nekidőlt az ajtófélfának. Egy széles, gödröcskés vigyort villantott felém, majd előhúzta a zsebéből a telefonját, és nyomkodni kezdte.
– Szalámis pizza? – pillantott felém futólag, mire megrántottam a vállam, aztán bólintottam. Nekem tulajdonképpen mindegy volt, csak ehető legyen. Liam tudomásul vette, majd visszacsúsztatta a telefont a zsebébe. – Átveszed majd, tündérke? Gondolom, egész nap itt tespedtél a kanapén, egy kis mozgás nem árt az ajtótól a konyháig.

 – Egy idióta vagy! – szúrtam oda egy gúnyos mosoly kíséretében.

 – Nem akarsz kezdeni magaddal valamit?

 – Mit? – ráncoltam homlokom értetlenkedve. – Lényegében bebörtönöztetek ebbe a házba, Caldwell!

 – Felőlem eljárhatsz a barátaiddal, már, ha vannak – folytatta az idétlen vigyorgást. Egy akkora sóhaj szakadt ki belőlem, hogy azt hittem, menten lefordulok a fotelből. Barátok...

Egyből Diana ötlött eszembe, és az, hogy talán illendő lenne ráírnom, hogy bocsánatot kérjek tőle, amiért faképnél hagytam a plázában. Azóta nem keresett, ami tökéletesen érthető volt a részéről. Nem, mintha én törtem volna magam vele kapcsolatban, így némi csekély bűntudat marcangolta a lelkem, de eltörpült az apámért való aggódás mellett.

Christopherről és Jackről semmi hír nem érkezett, mióta láttam őket a tévében pár hete. Liam megígérte, hogy megpróbál utánajárni, de egyelőre nem jutott egyről a kettőre.

– Kedves tőled, hogy engedélyt adsz rá – szúrtam oda sértődötten.

– Nekem aztán mindegy, tündérkém – lökte el magát az ajtófélfától, majd megindult az emelet felé. – Ki van fizetve! – kiabált vissza odafentről.

Újabb sóhaj szökött fel tüdőmből, majd átcsüccsentem a kanapéra, és felmarkoltam a telefonom. Írtam egy üzenetet Dianának, amiben sűrűn bocsánatot kértem a múltkori miatt. Sajnos a válasz túl hamar megérkezett.

„Most jutottam eszedbe?"

Meg sem lepődtem a sértettségen, amit csak úgy árasztott ez a három szó.

„Nem. Sajnálom!"

„Haragszom, de engesztelésül holnap átjöhetnél, hogy segíts átrendezni a szobám. Rohadtul unom már!"

A fejem kínomban hátraesett. Szinte éreztem, hogy nem kellett volna beszélgetésbe elegyednem vele. Habár, ha másik oldalról közelítjük meg a helyzetet, addig sem kell folytatnom a Trónok harca negyedik évadát, és Liam is elégedett lenne, ha látja, hogy kimozdultam.

Végül beleegyeztem Diana kérésébe, és lefixáltuk, hogy kettőre megjelenek nála a holnap. Nem csattantam ki a boldogságtól, sőt, inkább lehangolt a tény, hogy Diana nagyképű magyarázását kell hallgatnom, és az utasításait követni, de azért titkon reménykedtem benne, hogy jót fog tenni egy kis „újdonság".

Már csak egy problémám maradt, mégpedig az, hogy miként jutok el a lányhoz a város túlvégébe. Pénzem továbbra sem volt, így tömegközlekedés kiesett, jogosítvánnyal nem rendelkeztem, úgyhogy maradt ismét a férfiak lába előtt való csúszkálás. Kezdett már nagyon kiborítani ez a helyzet. Korlátozva éreztem magam, méghozzá oly mértékben, hogy egyből lelombozódtam.

Az egész eddigi életem abból állt, hogy apámnak kellett számot adjak a tevékenységeimről, és minden kérésemmel hozzáfordulni. Most ugyan kicsit felszabadultam, legalábbis papíron, hiszen ugyanúgy korlátozva voltam, csak most már Liam Caldwell által.

Továbbra is dühített a tény, miszerint inkább őt látta el apám pénzzel, ahelyett, hogy nekem adta volna. A tehetetlenség szoros csomót kötött a csuklómra, szinte elszorította az ereim.

Idegesen csóváltam meg a fejem, a mérgem nem akart csillapodni. Újfent rombolni akartam a mély haragtól, amit Christopher iránt éreztem. Nem volt igazságos, amit tett.

A csengő szakított ki őrjítő gondolataim tengeréből. Egyből összevontam a szemöldököm. Két opció jutott eszembe, miközben odasétáltam az ajtóhoz: vagy a Flash hozta ki a pizzát, vagy Stella rohant kétségbeesésében Liam után.

A kilincsre simítottam a kezem, majd kitártam a bejáratot. Sejtéseim ezúttal határozottan nem jöttek be. Az idegen végigmért, végül egy széles fintor keretében megszólalt:

– Te meg ki a franc vagy?