Sweet true lies - BEFEJEZETT

9. Tehetős

Vonakodva húztam fel a fejemre a bukósisakot, majd átvetettem a lábam a motoron. Liam meggyőzhetetlen volt, mindenképpen a Harley-val akart elvinni Dianához, és hiába próbálkoztam, csak kötötte az ebet a karóhoz, hogy motorral sokkal gyorsabban átszeljük Austint.
Így végül belementem, hiszen más választásom nem igazán volt.

– Tündérke! – szólított Liam, miközben esetlenül helyezkedtem mögötte. – Sokáig bénázol még?

 – Nem szoktam motorozni, Caldwell! – mérgelődtem, majd átkaroltam őt hátulról. – Kész vagyok!

 – Pedig ideje lenne hozzászoknod! – jegyezte meg, s felbőgette a motort. Nagy gázt adott, majd meglódultunk előre.

A szél ismét erősen tépte az őszi kabátot, amit viseltem. Még szerencse, hogy bukósisakot vettem, mert biztos voltam benne, hogy nélküle felcsavarodna a hosszú hajam az első személyautó tükrére, hiszen Liam úgy szlalomozott közöttük, mint egy tapasztalt pilóta.
Rémülten szorongattam őt, s csendben reménykedtem, hogy nem halok meg azelőtt, hogy elérnék Dianához. Nem, mintha nagyon vágytam volna rá, hogy találkozzak az egyetlen barátnőmmel, de legalább ő elégedett lesz, ha „kiengesztelem" némi pakolászással.

Még indulás előtt leegyeztettem Liammel a címet, és állítása szerint ismerte a város azon részét, ahol Diana a gazdag szüleivel élt. Ezáltal nem okozott nagy gondot odatalálni a háromemeletes luxusingatlanhoz, ahol a város tehetősebb rétege éldegélt.

A kocsifelhajtón három autó parkolt. Diana sportkocsija, az anyja sedanja és végül az apja terepjárója. Liam leparkolt mögöttük, majd kitámasztotta a motort.
Nagy levegővételek közepette emeltem le magamról a sisakot, és lekászálódtam a motorról. Igyekeztem ezúttal nem zakózni egy hatalmasat. Külön odafigyeltem, hogy a manőver kivitelezése közben semmiféle járdaszegély ne álljon az utamba.

– Hívj fel, ha végeztél! – mondta Liam, amikor megálltam mellette, és felé nyújtottam a bukót. – Vagy itt alszol?

 – Nem! – vágtam rá habozás nélkül, végül halkabban folytattam. – Nem szeretnék.

 – Oké – mormolta. – Tündérkém, miért érzem azt, hogy nem szívesen jöttél át ehhez a valakihez? Mi is a neve?

 – Diana – válaszoltam kimérten. Liam megállapítása helytálló volt. Bárhol szívesebben lettem volna, minthogy Diana nagyzolását kelljen hallgatnom, és harmincszor átbeszéljem a magas sarkú cipők megfelelő rendszerezésének fortélyait.

 – Még leléphetünk – hozta fel, de megcsóváltam a fejem ellenkezésem jeléül.

 – Nem – sóhajtottam. – Nincs baj Dianával, csak más világ, mint én. Mindegy, majd hívlak akkor.

 – Rendben, kislány – rántott vállat, majd felbőgette a motort, miután az én sisakom elrejtette az ülésben. – Érezd jól magad! – tette hozzá, majd kilőtt ugyanolyan hirtelenséggel, ahogy nemrég velem is elindult otthonról.

A feltörő rossz hangulatom ellenére, elsétáltam Diana házának bejáratáig, majd megnyomtam a csengőt. Az ajtó indokolatlanul hamar kinyílt, majd Diana betessékelt az előszobába.

Levettem magamról a cipőm, majd követtem Dianát az óriási előszobán át a fehér pompába öltözött ház túlvégébe, majd egy márványlépcsőn keresztül eljutottunk a harmadik emeletig, ahol sok-sok vendégszoba mellett Dianáé is elhelyezkedett.

 A lány belépett a hálójába, mely inkább hajazott egy kisebb társalgóra, mintsem egy korombeli lány átlagos szobájára. Tulajdonképpen lakosztálynak is hívhattam volna, tekintve a hatalmas teret, melynek elején egy biliárdasztal kapott helyet, felette egy galéria, ahol két kanapé volt összetolva, előtte egy dohányzóasztallal. A galériával szemben, egy újabb ajtó mögött rejtőzött Diana igazi szobája, ahol a hatalmas franciaágya terült el, egy babarózsaszín éjjeliszekrény, ráhalmozva egy halom ékszerrel és töltőkábellel.
A galéria alatt nyílt Diana külön bejáratú fürdőszobája, mellette egy másik ajtó a gardróbba vezetett, ahol tárolta a temérdek göncét és magas sarkú cipőjét.

Mély levegőt vettem, ahogy Diana egyenesen a kisebb öltözködőtermébe vezetett, majd izgatottan szembe fordult velem.

– Riley! – sikoltotta. – Az a jóképű csávó a barátod?