Sweet true lies - BEFEJEZETT

18. Narnia

Pánikolva rontottam a konyhába a cuccaimért, majd táskám a hátamra kapva egy pohár víz ledöntése után elhagytam a házat.

Azonnal ki kellett derítenem, igazam lehet-e, így szinte futva siettem a rohadt buszmegálló felé. Elképesztő módon lassította le az embert a tömegközlekedés.

Szidtam én embert és Istent, amíg arra várakoztam, hogy a busz letegyen a temető előtti állomáson. Csak úgy csapkodtak a fejemben a gondolatok, mint egy tenger vihar idején.

Tudtam, ha meg is találom a drogot, nem tudok vele mit kezdeni, de egyelőre nem ez tűnt a legnagyobb dilemmának. Inkább őrlődtem azon, hogy Liam mégis miként volt képes olyan gyengédséggel átadni minden egyes hazugságát irányomba. Mérhetetlen fájdalom költözött a szívembe, kicsit össze is kellett húznom magam, mert a meleg idő ellenére, kirázott a hideg.

Legszívesebben egy sarokban zokogtam volna, de nem tehettem. Túl szánalmasnak éreztem, így nem akartam megbotránkozni még saját magam előtt is. Bőven elég volt, hogy Liam átgázolt az érzéseimen, s úgy tett, mintha tényleg számítanék, de nem. Túl buta voltam, s megdöbbentően naiv. Elhittem, hogy a felém irányuló érzései tiszták, holott az elejétől sejtettem, hogy a hirtelen közeledése csak baljós irányba vezethet.

Leszegett fejjel hagytam el a járművet, majd a temető bejáratához igyekeztem. Délután négy óra lévén, még nem vette át a nap helyét a hold az égen, így némi hamis magabiztosságot magamra erőszakolva átszeltem a magas sírkövek közötti, szűkös utat. Óriásira tágult szemmel figyeltem a sírfeliratokat, mert nem emlékeztem pontosan, merre is volt anyáé. Utoljára a temetésén jártam itt.

Már az emlékre is megsajdult a szívem, s nyeltem egy nagyot, hogy visszatartsam a könnyeim. Hiányzott az édesanyám, minden egyes nap, mióta elvették őt tőlem.

Felrémlett arcának néhány lágy vonása, a biztató, kedves mosolya, s a könnyeim mégiscsak utat törtek maguknak. Az anyukám gyönyörű nő volt. Kedves és tiszta, mégis egy olyan embert választott társul, mint az apám.

A temető legvégébe érve, megtorpantam. A gyenge szellő megmozgatta a hátam mögött húzódó erdős részen sorakozó fenyők tűleveleit. Selymes susogással adták tudtomra, hogy innen nincs tovább. Az út véget ért.

Egyhelyben lépkedtem egy darabig, igyekeztem felidézni hol lehetett anyukám sírhelye. Nyakam nyújtogatva bámultam a néhol már omladozó sírköveket, amikor megpillantottam egy ismerős nevet.

Reszkető térdekkel sétáltam a fekete kő elé, melyen ott díszelgett az édesanyám neve: Ramona Hayes.

A sírkő fölött egy szépséges tölgyfa álldogált. Lombja árnyékot vetett az alatta húzódó holtak földi maradványaira, melyek mélyen a földben pihentek. Végighúztam az ujjam anyukám nevén, majd egy másodpercre lehunytam a szemem. Azt kívántam, bárcsak itt lenne velem, hogy tanácsokkal lásson el és elmondja, hogy „minden rendben lesz, virágszálam".

De anya már rég nem volt köztünk. Nem ölelt át, s nem beszélt többé. Egy néma, halványuló emlékként tetszelgett.

Megráztam a fejem az őrjítő gondolatra, igyekeztem kizárni magamból hiányának káoszát, de néhány kósza könnycsepp mégis legördült az arcomon. Sebtében töröltem le őket, majd megembereltem magam, és elkezdtem a feladatra koncentrálni.

Körbejártam a sírkövet, még meg is kocogtattam, de minden normálisnak tűnt, így összezavarodottan álltam újra szembe vele.

„Szerető feleség és édesanya."

A feliratra meredve pislogtam egy párat, aztán a szemem megakadt az alávésett nárciszon. Összevont szemöldökkel pillantottam a márvány kövezetre, melynek tetejét már elhervadt virágok kókadoztak. Az összes nárcisz volt.