Sweet true lies - BEFEJEZETT

12. Önálló

Nem volt idő a menekvésre, mert Stella úgy vetette rám magát, mint egy oroszlán az áldozatára. Először a hajam kezdte tépni, de irgalmatlan erősen. Másik kezével ott ütött, ahol ért, míg én esetlenül kapálóztam, hátha el tudom tolni magamtól, de esélytelennek bizonyultam, főleg ebben az állapotomban, mikor a járás is többnyire fájdalmat okozott.

A csípőm oly mértékben sajgott, hogy a könnyem is kicsordult tőle. Stella tökéletes módon beletenyerelt, így felszisszentem.

Meglepően gyors lefolyásúnak tűnt a verekedés, mert Stella hamar eltűnt rólam, mégis mély nyomot hagyott bennem. Könnyezve, fátyolos tekintettel húztam magam ülésbe, s vonszoltam át magam az ágy másik oldalára.
Liam lefogta a hevesen csapkodó és sikoltozó lányt.

 – Elég már! – szólt rá határozottan, de Stella nem nyugodott. Csak vergődött, mint egy partra vetett hal, míg én összeroskadva ültem, és nagyokat lihegtem a fájdalomtól, ami ebben a pillanatban az egész testem átjárta.

 – Hogy voltál képes? – ernyedt el Liam tartásában Stella teste. – Hogy tehetted ezt velem? – sírt fel keservesen.

 – Sajnálom – mondta neki Liam. – Nem így akartam.

 – Meg akarok halni! – szakadt ki a lányból. – Meg fogom ölni magam! Mindenkit elvesznek tőlem, aki fontos nekem – hüppögött nagyokat.

 – Stell...

 – Engedj! – tépte ki magát Liam karjából. – Baszódj meg, Liam!

 – Ne haragudj rám – lépett közelebb a lányhoz, majd arcára simította a tenyerét. Stella hatalmas levegővételek közepette meredt rá. Szája folyamatosan lefelé görbült, és néha megremegett. – Sajnálom, bébi! Őszintén sajnálom!

Megtörölgettem reszkető kezemmel az arcom, majd egy másodpercre lehunytam a szemem, hátha megnyugszom, de sajnos nem így történt. A szívem szaporán verte a mellkasom, félő volt, hogy kiszakad belőle, míg a homlokom verejtékezni kezdett. Egy kicsit megszédültem, sőt... egy-két csillagot is láttam. Nem tudtam eldönteni, hogy a Stella által mért csapások okozták ezt, vagy éppen egy pánikroham csúcsosodott ki bennem.

Liam átkarolta Stellát, aki zokogva temette arcát mellkasába. Inkább elfordítottam a fejem, mert indokolatlanul sok negatív érzést váltott ki belőlem az előttem lezajló jelenet. Ennek fejében a remegés sem hagyott alább, míg a torkomban egy méretes gombócot éreztem. Attól tartottam, hogy el fogok ájulni.

– Menj át oda! – tolta el magától Liam a lányt, majd a saját szobája felé bökött. – Ott megbeszéljük. Lehetőleg verekedés nélkül.

 – Én... – pislogott felém Stella. – Sajnálom, Riley, elszaladt velem a ló... nem kellett volna, mikor...

 Nem bírtam felelni, így csak a fejem ráztam, mert a szavak nem jöttek.
Stella még egyszer rám nézett, majd lassú léptekkel kiballagott a helyiségből.

 – Jól vagy? – kerülte meg az ágyat Liam.

 – Nem – leheltem elhalóan. – Nem...

 – Mi a baj? Mit érzel? – ült le mellém, arcáról sugárzott az őszinte aggodalom.

 – Én előre szóltam – nyeltem nagyokat, hogy visszafogjam a feltörő sírást. – Amikor itt járt az a csávó, már akkor megmondtam, hogy csak szétcseszem az életed, és nézd meg... Megérdemeltem, amit tőle kaptam.

Ennyi volt, eltört a mécses. Leszegett fejjel gördültek le az első könnycseppek arcomon. Nem voltam képes többé uralkodni a lelkemben és testemben tomboló kegyetlen gyötrelmen.

 – Hé! – Liam óvatosan picit odébb tolt az ágyon, majd átkarolta a vállam, és lágyan magához vont. – Ne sírj, tündérkém – suttogta nyugtatóan. – Minden rendben lesz – simogatta meg a karom.

 – Ne-nem – dadogtam a sok könnytől és takonytól.

 – Próbálj meg megnyugodni – dugott az orrom alá egy zsebkendőt. – Átmegyek, megbeszélem vele a dolgokat, aztán visszajövök, oké?

 Csak pár apró bólintásra futotta, mert a szavak továbbra sem jöttek a számra. Egy igazi csődtömegnek éreztem magam. Eleve nem kellett volna idejönnöm. Hivatalosan már felnőttnek számítok, ugyan alkoholt még nem vásárolhatok, de megtehettem volna, hogy lelépek, mégsem tettem, mert egy gyáva szar vagyok.

Elfogadtam a zsepit, Liam pedig felemelkedett mellőlem. Előtte kedvesen végigsimított a hajamon, sőt még rám is mosolygott, de képtelen voltam viszonozni.

Utolsó elkeseredésemben döntésre jutottam. Eddig minden alkalommal a számomra legkönnyebb utat választottam, azonban eljött az ideje, hogy többé ne csak a saját érdekeim nézzem.

Nehezen, de feltápászkodtam az ágyról, majd bekentem az oldalamon ékeskedő lila foltot azzal a krémmel, amit az orvos írt fel rá. Ezután megragadtam a hátizsákot, amivel picivel több, mint egy hónapja ideérkeztem, és lassú mozdulatokkal beledobtam a cuccaim. Felküzdöttem a hátamra, majd egy nagy levegőt vettem.

Egyelőre nem tudtam, hova megyek, csak azt, hogy ezúttal nem futamodhatok meg.
Minden erőmet összegyűjtve elbotorkáltam a küszöbig. Kikukucskálva láttam, hogy Liam ajtaja csukva volt, így remek alkalmam nyílt felszívódni.

A lépcső aljához érve az előszobaszekrényhez fordultam, s pofátlan módon lenyúltam minden készpénzt Liam tárcájából. Még egyszer körbepillantottam a kék nappalin, majd ajkam harapdálva kivánszorogtam a verandára. Igyekeztem halkan kereket oldani, hogy még véletlenül se keltsek feltűnést. Nem tartoztam ide. Lényegében sehova máshova sem, így tulajdonképpen mindegy volt, mihez kezdek.

Szinte csoszogva indultam útnak a járdán, céltalanul rakosgattam a lábam egymás után. Próbáltam nem törődni a hasító fájdalommal, de nem akart könyörülni rajtam.

Két utcával odébb találtam egy padot, ahol kénytelen voltam megpihenni. Úgy elfárasztott a séta, csak lihegtem, mint akinek légszomja van. Arcom tenyerembe temetve ültem egy darabig, igyekeztem döntésre jutni. Ki kellett találnom valamit, de a gondolatok nem akartak jönni.
Egyedül a bűntudat keringett bennem, csak úgy hasogatott, legalább annyira erősen, mint az oldalam. Talán mégsem mutatkozott kiváló ötletnek ilyen állapotban lelépni, de most már nem volt visszaút.

Megemeltem a fejem, majd körbenéztem. Pár méterre tőlem felfedeztem egy buszmegállót, így, mint legjobb lehetőség odabattyogtam, s szemügyre vettem, mikor érkezik a jármű. Szerencsére, ahogy a tábla is jósolta, a busz hamar ideért. Váltottam egy jegyet, majd helyet foglaltam a legvégében.

Délután fél öt körül járhatott, így sikerült a legnagyobb tömeget kifogni, hiszen mindenki éppen munkából igyekezett haza. Nem törődtem vele, csak előhúztam a telefonom a zsebemből, hogy megkeressem a legrövidebb utat haza: A házba, ahol felnőttem.

A város ezen részét alig ismertem, ezért is ért meglepetésként, amikor Liam idekanyarodott, hogy itt is kertváros helyezkedett el. Nevezhetjük az én tudatlanságomnak is, de nem nézegettem szabadidőmben Austin térképét.

Ajkam rágcsálva oldottam fel a készüléket, ami összesen öt nem fogadott hívást mutatott Liamtől. Megráztam a fejem. Csak remélni mertem, hogy nem indult utánam.

A végállomáson lekecmeregtem a buszról, mint valami vénasszony, majd megközelítettem a másikat, amivel egy fél órát utaztam Austin túlvégébe. Az ismerős környék láttán elszomorodtam. Némileg hiányzott az apám, még annak ellenére is, hogy az utóbbi években nem bánt velem megfelelően. Mégiscsak ő volt az egyetlen kapcsolódási pontom a családhoz.

A tíz perces gyaloglás határozottan nem tett jót, de a célig eljuttatott. Gyermekkorom egykori színtere most még rondábbnak tűnt, mint ahogy emlékeztem rá. A barna, kisebb ház ajtaján egy csúnya, sárga szalag díszelgett, ami kizárólag arról árulkodott, hogy itt bizony nemrégiben helyszíneltek.

Vonakodva közelítettem meg a bejáratot, majd lenyomtam a kilincset, és beléptem a lakásba. A gyomrom összeugrott, a szívem határozottan megdobbant, ahogy szemem elé tárult a kisebb előszoba, melynek jobbján nyílt a konyha.

Egy mély sóhaj kíséretében rogytam le a fából készült konyhaszékre, míg táskám hanyagul az asztalra vetettem.

Összerezzentem, amikor megzizzent farmerem hátsó zsebében a telefon, majd kimért mozdulatokkal előhalásztam. Hátradőlve hezitáltam egy darabig. Döntésképtelennek bizonyultam, ahogy a villogó képernyőre meredtem.

Végül a lelkiismeretem győzött, és elhúztam jobbra a kis zöld ikont, majd a fülemhez emeltem.

 – Hol a faszban vagy, Riley? – csendült fel a vonal túlvégén Liam roppant ideges hangja. – A kurva életbe is, tündérke!

 – Megtennéd, hogy nem jössz utánam? – kérdeztem mit sem törődve zaklatottságával.

 – Hova a picsába mentél? – kiabált velem tovább. – Neked is teljesen elment az eszed? Járni alig tudsz!

 – Nem mondom meg – suttogtam megilletődve. Nem szívleltem a hangnemet, még akkor sem, ha érthető volt részéről.

 – De miért mentél el? – lágyult el a hangja. – Azért, mert Stella...

 – Nem! – vágtam a szavába. – Liam, kérlek, csak hagyj békén! Hidd el nekem, sokkal egyszerűbb lesz minden, ha nem vagyok a nyakadon.

 – Ha megmondod, hol vagy, megígérem, hogy nem megyek oda – kezdett alkudozni velem, végül hozzátette. – Aggódom érted.

 – Nem – ráztam a fejem szomorúan. – Te nem értem aggódsz.

Biztos voltam benne, hogy kizárólag a magzat miatt akadt ki. Tisztában voltam vele, hogy kizárólag a baba végett fordított rám az elmúlt napokban annyi figyelmet.

 – Mit szeretnél, tündérkém? Könyörögjek neked, hogy visszagyere?

 – Semmit – rántottam vállat, de nem bizonyult jó ötletnek, a kín futótűzként szaladt végig sérült oldalamon.

 – Csak mondd meg, hol vagy! – kérte ismét.

 – Biztonságos helyen – válaszoltam csöndesen.

 – Ugye nem mentél vissza Christopher házába?

 Kérdésére a szemem ezerszeresére tágult.

 – Miért? – tudakoltam rémülten.

 – Tündérke, nagy valószínűséggel megfigyelik azt a házat. Ha ott vagy, kurva gyorsan tegyél úgy, mint aki csak egy kibaszott nadrágért ugrott haza. Baszd meg, Riley! Nem szoktál gondolkodni? Láttál rendőröket a közelben?

 – Nem – motyogtam ijedten, miközben felkeltem az asztaltól, s megindultam a szobám felé. Döbbenten vettem tudomásul, hogy mindent feltúrtak. Az összes fiókot kihúzták, átkutatták.

 – Szóval ott vagy – állapította meg Liam.

 – I-igen – remegett meg a hangom.

 – Van hátsó kijárat?

 – Nincs.

 – Talán szerencséd lesz, de lényegében betörtél egy bűntény helyszínéül szolgáló házba. Akár azt hihetik, hogy tudod hol az anyag, és elmentél érte apád utasítására.

 – Honnan veszed? Nem találták meg?

 – Nem tudom, Riley! – kiáltotta újra. – Fogj meg valamit, egy pólót, nadrágot vagy mit tudom én! De ne táskát. Nincs nálad táska, ugye?

 – Öhm...

 – Hát persze, hogy van – sóhajtotta lemondóan. – Mindegy, csak gyere már ki onnan!

 Annyira megijedtem, hogy inkább sarkon fordultam, és minden fájdalmam ellenére sietősen távoztam az épületből. A verandára érve körülnéztem, de a környék különösen kihaltnak tűnt.

 – Riley...

 – Kijöttem – motyogtam halkan. – Leteszem.

 – Nem! – csattant fel dühösen. – Állj be egy kicseszett buszmegállóba, és várj meg ott!

 – Nem! – ellenkeztem vele már-már felbátorodva. – Nem megyek vissza!

 – Ó, dehogynem! – kelt ki magból ismételten. A háttérből meghallottam a kocsi motorjának a zúgását. Vajon eddig is úton volt már?

 – Kérlek! – könyörögtem neki. – Csak hagyj elmenni! Legalább egy pár napra...

 – Mindjárt odaérek! – közölte szigorúan. – Nehogy elkezdj nekem futni, és az úttest közelébe se menj!

Amint kimondta, a fekete Mustang bekanyarodott az utcába, három másodpercen belül pedig leparkolt mellettem. Kiugrott az autóból, majd megállt előttem, és végigmért. Mérgesen megrázta a fejét, miközben kifújta a levegőt.

 – Kibaszottul nem értem, miért volt szükség erre! – kezdett bele fennhangon. Kitárta a kocsi ajtaját, s megvárta, amíg beszállok. Beült a volán mögé, jelentőségteljesen az öv felé bökött, mire szemem forgatva bekötöttem magam.

 – Miért hagyod, hogy egyedül legyek? – kérdeztem halkan.

 – Miért mentél el? – pillantott futólag felém, aztán lehúzta az ablakot, bal oldalról előhalászott egy doboz cigit, s nemes egyszerűséggel rágyújtott.

 – Te mióta dohányzol?

 – Tizenhárom éves korom óta – válaszolta zaklatottan. – Illetve két éve nem, de úgy tűnik, ismét láncdohányossá tesz valaki – hangsúlyozta ki az utolsó szót.

 – A cigi csak a gyengék kifogása – vetettem oda. – Nem segít, csak rombol.

 – Köszönöm a tanácsot – fújta ki a füstöt az ablakon. – Miért mentél el?

 – Csak úgy – fordultam duzzogásba.

 – Rendben – válaszolta ridegen. – A kurva életbe is, Riley! Nem csinálhatod ezt, bassza meg!

 – Miért nem? – kérdeztem vissza.

 – Mert nincs okod elmenekülni!

 – Nem menekültem – adtam tudtára kimérten. – Eljöttem, hogy ne legyek továbbá a nyakadban. Egyébként sem tartozom neked magyarázattal. Elmúltam tizennyolc, oda megyek, ahova akarok.

 – Pont úgy viselkedsz, mint egy tízéves, tündérke – vágta hozzám a szavakat. – Szánalmasan.

 – Mekkora egy paraszt vagy!

 – Nem inkább az a paraszt, aki szó nélkül lelép, hogy a másik halálra aggódja magát? Mit gondoltál? – harsogta kitartóan. – Csak úgy hagyom, hogy elmenj?

 – Igen – ráncoltam a homlokom.

 – Kibaszottul rosszul gondoltad!

 – Oké, akkor most örülhetsz, itt vagyok! – emeltem meg a hangom. – Vigyél vissza a házadba, és börtönözz be a szobába vagy amit akarsz. Már hozzászoktam, hogy sosem csinálhatok semmit magamtól, mert mindenki úgy kezel, mint egy buta gyereket.

 – Vajon miért? – gúnyolódott. – Elég gyerekes dolog ott hagyni a másikat, ráadásul meggondolatlanság is. Bármi bajod eshetett volna. A múltkor is elütött egy kicseszett autó, Riley!

 – Bárcsak sose tudtad volna meg, hogy tőled van a gyerek, akkor nem baszogatnál ennyit – feleltem sértődötten.

 – Te tényleg agyalágyult vagy? – pöckölte ki a csikket az ablakon, majd sebességbe rakta a váltót, s nagy gázt adott. – Nem fogod fel, hogy terhesség ide vagy oda, próbálok nyitni feléd?

 – Csak nem értem, minek, mikor kizárólag csak problémák járnak velem – folytattam a jobb oldali műanyag kapaszkodót szorongatva. Továbbra sem jött be túlzottan Liam vezetési stílusa. – Hazavittél, mint valami kóborkutyát, erre a barátnőd egyből összeveszett veled, ráadásul azóta is csak kínlódsz vele miattam. És akkor most még a nyakadba hozok egy gyereket is.

 – Kedves tőled, hogy aggódsz értem, de ez egy baromság, tündérke – válaszolta egy fokkal nyugodtabban, mint eddig. – A Stellával való kapcsolatom az elmúlt fél évben elég hullámzó volt, már azelőtt is, hogy megérkeztél volna. Emellett én vállaltam el, hogy vigyázok rád. Persze, nem volt belekalkulálva, hogy... teherbe esel, de ez van, így alakult. Ha én nem idegeskedem emiatt, akkor te mégis minek?

 – Mert nem akarok egy kolonc lenni más nyakában! Szeretnék önálló lenni, saját döntéseket hozni, basszus!

 – Értem, és az első önálló, okos, felnőtt döntésed az volt, hogy lelépsz ilyen állapotban, mikor egy lépcsőn nehezedre esik felmenni. Igazán felelős, gratulálok hozzá! Inkább azon járasd a kis agyad, hogy miért próbálnak mások dönteni helyetted. Nem lehet, hogy talán te vagy az oka ennek?

 – Kösz – mormolta kedvszegetten. – Szóval szerinted egy taknyos óvodás vagyok.

 – Nem ezt mondtam – rázta a fejét. – Csak azt, hogy mindennek oka van.

 – Mintha lett volna lehetőségem saját magam dönteni! Egész életemben az apám diktált! Hiába lettem tizennyolc, nem engedte sosem, hogy akár csak egy másodpercre a magam ura legyek. Még az egyetemi felvételivel kapcsolatos dolgokat is ő intézte! Nem is vettek fel...

 – Egyetemre akarsz járni?

 – Szerettem volna, igen – vallottam be csöndesen. – Mindegy, ez van.

 – Jövőre jelentkezz újra!

 – Aha...

 – Miért? Látod? Ez nem hülyeség, ha akarsz, hát próbáld meg, tündérkém – nézett rám egy piros lámpánál. – Ez egy jó döntés, de elmenekülni előlem az nem.

 – Most fenyegetsz? – kérdeztem vissza.

 – Úgy festek, mint aki szabadidejében nőket fenyeget? – horkant fel. – Nem, Riley, ez nem fenyegetés. Az ember jót akar neked, te pedig folyamatosan ellenkezel, hisztizel és csak duzzogsz. Nem értem, miért nem tudsz megnyugodni két percre, és csak élvezni, hogy nincs különösebb teendőd. Már ezerszer elmondtam, hogy felőlem azt csinálsz és veszel, amit akarsz, te pedig lelépsz, mintha lenne okod a menekülésre. Mikor bántottalak én, tündérke?

 – Jól van – emeltem az égnek a tekintetem. – Sajnálom, hogy elmentem.

 – Stella miatt is volt, igaz?

 – Lehet – motyogtam a sötét műszerfalat kémlelve. – Még sosem estek így nekem.

 – Fáj valamid?

 – Mindenem? – fordítottam felé a fejem.

 – Nem csodálom – morgolódott, majd vett egy mély lélegzetet. – Nagyon sajnálom, hogy Stella így viselkedett.

 – Valószínűleg én is így tettem volna – ismertem be kuncogva. – Nekem bűntudatom van emiatt.

 – Neked van bűntudatod? – pillantott felém döbbenten. – Viccelsz velem, kislány?

 – Nem, hát teljesen szétcsesztem a kapcsolatod. Én nem haragszom Stellára, gondolom nem örült neki, mikor elmondtad neki, hogy terhes vagyok tőled.

 – Nem mondtam el neki – nyögte ki, mire a szemem kitágult. Mi van?