𝐒𝐳í𝐯𝐞𝐦 𝐧𝐲𝐢𝐭𝐣𝐚

- 8 -

- Még nem is meséltél Lilien családjáról - hozta fel a témát Anya reggel.
Tegnap este, miután hazaértünk Anyával, kicsit sokáig le tudtam magam foglalni alvás helyett, úgyhogy ma reggel enyhén félálomban próbáltam eljutni a kávéfőzőig.
Alapból nem szoktam kávézni, de van, amikor a szükség nagy úr.
- Kedvelem őket - dörzsöltem meg a szemem, majd felraktam egy kávét magamnak.
- Hányan vannak a családban? - érdeklődött Anya.
- Négyen. Liliennek van egy bátyja.
- Jaj, őt tudom - vigyorgott rám Anya, mire fáradtan lehunytam a szemem.
Na igen, Anya, ahogy tegnap felvett Lilienék háza előtt, nyilvánvalóan látta, hogy Szaszával, Lili bátyjával beszélgettem, mind a három percet kábé, mindenesetre egész visszaúton arról faggatott, hogy milyen volt.
Az egészben az volt a legnehezebb, hogy úgy kellett megmagyaráznom neki, hogy ne képzeljen bele semmit, mert konkrétan az érkezése előtt tíz másodperccel mutatkoztunk be egyáltalán egymásnak, meg csak azért beszélgettünk, mert nem akart bunkó lenni, ha már Lilinél voltam, hogy egyébként miután hazaértünk, kiültem az erkélyre, hogy zenét hallgatva, a teliholdat nézve megemészthessem azt a pár percet, utána pedig minden mást is a tegnapi napról.
- Szóval kedvesek voltak velem - engedtem el a fülem mellett a megjegyzését - Lilien anyukája egyébként be tud majd vinni néhány kiállításra, mert ő is szokott tartani.
- De aranyos - mosolygott Anya - És, Lilien bátyja hova fog vinni? - vigyorgott rám, szerintem már csak azért, mert észrevette rajtam, hogy kerülném a témát.
- Ha még sokszor felhozod, az idegbajba - mosolyogtam rá erőltetetten, mire Anya jókedvűen felnevetett.
- Csak viccelek, tudod. Egyébként hogy hívják?
- Szasza. Varga Szabolcs - pontosítottam.
- És ő a sulitokba jár?
- Nem, mert sportoló, úgyhogy most végzős egy sportsuliban.
- Most végzős? Milyen irányban akar tovább menni? - érdeklődött Anya tovább.
- Anya, nem tudom, három percet beszélgettünk - hangsúlyoztam újra.
- Jó, jó - mosolygott rám - De azt csak tudod, hogy van-e valakije...
- Anya!
- Csak kérdeztem - védekezett Anya vigyorogva.
- Nem tudom, hogy van-e barátnője, de nem is lényeges. Egyébként valószínűleg van, legalábbis gondolom, tizennyolc éves. Szinte minden végzős srácnak van barátnője.
Főleg az olyan kinézetű és kisugárzású végzős srácoknak, mint ő.
- Kár.
- Miért lenne? - néztem rá, miközben igyekeztem semlegesen helyet foglalni az asztalnál a kávémmal.
Anya nem válaszolt, csak tovább mosolyogva magában, a hűtőhöz lépett, ez pedig még rosszabb volt, mint ha mondott volna valamit, úgyhogy kénytelen-kelletlen folytattam.
- Két évfolyammal jár felém, én még tizenhat vagyok, ő már tizennyolc éves, és egyébként is a barátnőm bátyja, akinek megvan a saját élete, korosztálya, ismerősei, satöbbi, teljesen felesleges ilyenekről beszélgetnünk, nem is értem, miért téma ez, főleg, hogy ott van Bence, aki...
- Aki egy szemét volt veled és a legjobb az lenne, ha elengednéd.
- Ez nem így megy.
- Ezért kéne új emberek felé nyitnod, Kicsim.
Tapasztalataim alapján az új emberek nem mások, mint újjáéledt remények, amik aztán a végén egy fájdalmas fordulat következtében ismét bebizonyítják, hogy úgy is minden ugyanaz, hogy aztán hülyének nézhessük magunkat utólag.
- Ez egy teljesen másik téma ahhoz képest, hogy beszélgettem Lili bátyjával három percet, aki minden tekintetből a legirreálisabb ember bármilyen célra, idősebb nálam, saját élete van, meg még ezer plusz egy indokot fel tudnék hozni, amiért semmi értelme, hogy most róla beszélgessünk. Még csak nem is ismerem, ennyi erővel a buszsofőrről is beszélgethetnénk, mert vele is váltottam pár szót tegnap reggel és hímnemű volt. Egyáltalán hogy jött fel? Az egésznek nincs értelme.
- Rendben, igazad van - adta meg magát Anya, miközben kivett valamit a hűtőből.
Megkönnyebbülten biccentve nyugtáztam, hogy köszönöm szépen, végre, ez a csodás állapot pedig egészen öt másodpercig tartott, mert Anya újra elmosolyodva hozzátette:
- Elméletben.
Nos, vannak olyan pillanatok az életben, amikor egyszerűen csak kifulladok válaszokból, így inkább nem próbálkoztam többet.

- Van kedved holnap eljönni velünk korizni? - kérdezte Lilien ma, amikor egyik szünetben találkoztunk és egy-egy büfében vett forrócsokival leültünk a második emeleti aulában az ablakok alá elhelyezett padra - Mármint, Városligetre.
- Persze, de hogy veletek? - kérdeztem rá a személyekre.
- A bátyám alapból néhány osztálytársával menne, de ők szerintem jobbára külön lennének tőlünk, mármint kettőnktől. Szóval, lenne kedved? Mi olyan délután négy körül indulunk. Azt hiszem, Szaszának három osztálytársa jönne, úgyhogy mondjuk egy kocsiba nem férünk be, ha a bátyám vezet, de majd megoldjuk, hogy hogyan viszünk el téged is. Azt is lehet, hogy átjössz előtte hozzánk, és akkor megkérjük Anyát vagy Apát, hogy minket vigyenek el ők. Tényleg, egyébként hétvége lesz, mit szólsz hozzá, ha korizás után nálunk aludnál? - csillantak fel Lilien szemei.
Kicsit sok volt az információ egyszerre, de azért igyekeztem követni és mindenre reagálni.
- Szívesen, köszi - egyeztem be - De egyébként oda tudok menni a koripályához, és akkor befértek a kocsiba.
- Nagyon hosszú út lenne neked? - húzta el a száját Lili.
- Dehogy is.
- De azért gondolkodok, hogy hogyan vihetnénk el - ígérte meg.
- Nem, nem kell, tényleg el tudok menni odáig.
- Biztos?
- Persze - erősítettem meg természetesen.
- És akkor lenne kedved nálunk aludni utána? Simán bulit csapunk ketten - vigyorgott.
- Majd szólok Anyának, de egyébként szívesen.
- De jó lesz! - lelkesedett be.

Mondanom sem kell, ahogy Anyának ezt délután elmeséltem, teljesen bepörgött tőle, annyira, hogy azonnal el akart menni velem vásárolni, hogy vegyünk mindenféléket, amiket vihetek majd Lilienékhez, sőt, annyira beleélte magát a dologba, hogy felajánlotta, hogy menjünk be valami ruhaboltba is, hátha látok valami csini ruhát, amit felvehetnék holnap a jégpályára.
Anya már attól repdesett az örömtől, hogy az utóbbi bezárkózott hónapok után Bécsben beszélgettem emberekkel, azóta pedig, hogy összebarátkoztam Lilivel, átmentem hozzá, megkedveltem a családját, megismerkedtem velük (többek között a bátyjával is, ami felett Anya képtelen átsiklani), most pedig meg lettem hívva korcsolyázásra és ottalvásra, azt hiszem, az égig repítettem.
Anya pontosan jól emlékszik, mennyire barátkozós voltam régen, legalábbis a későbbi énemhez képest mindenképp, most pedig, hogy esélyt lát arra, hogy ez nagyjából visszajöjjön, mindig készen áll szárnyalva lelkesedni a témától.
Ez azért jól esik, akkor is, ha tudom, hogy azért ennyire nem fényes a helyzet a visszarázódásomat tekintve, maximum kívülről, de nem mondom neki, mert tudom, hogy ettől ő most nagyon boldog, és amennyire Anya azt szeretné, hogy én boldog legyek, ugyanez van velem is fordítva.
Valahogy így kötöttem ki vele egy plázában, hogy megcserélődjenek a szerepek és ő vegyen rá engem mindenféle cuccokra, hogy vegyük meg.
Vettük nekem néhány új ruhadarabot, egy meleg fülvédőt, egy-két kiegészítőt, meg mindenféle nasit és italt, amit elviszek holnap Lilienékhez. Tényleg Anya ragaszkodott mindehhez, magamtól eszemben se lett volna ezeket így sorban kérni tőle, de a végére igazából örültem nekik, és jól is esett, hogy gondolt minderre.

Este, már otthon hajat mostam, majd épp abból törölgettem a vizet, turbánba csavarva, miközben a szobámba mentem be, amikor megláttam, hogy bekapcsolt a telefonom képernyője.
Lilien írt, hogy van-e korcsolyám otthon, mert ha nincs, szívesen hoz nekem, van neki egy csomó, csak mondjam meg a lábméretem, mert az ő korcsolyái jobbak, mint amiket bérelni lehet (ebben nem kételkedtem onnantól kezdve, hogy versenyszerűen műkorcsolyázik), szóval ha szeretném, kölcsönad nekem egyet.
Visszaírtam neki, hogy kilences lábam van, úgyhogy válaszul elküldött nekem három képet három pár korcsolyáról, ami jó lehet rám, hogy melyik tetszik, válasszak nyugodtan, és akkor majd azt elhozza nekem holnap.
Konkrétan amióta Liliennel jóban vagyunk, el vagyok kényeztetve, szóval néha már tényleg azon gondolkodom, hogy mivel tudnám viszonozni mindezt, bár fogalmam sincs, mit tudnék neki nyújtani, ami nincs meg neki alapból.
Nem mondom, hogy könnyű dolgom van a témában, ő viszont olyan természetesen csinál mindent, hogy leginkább elolvadok tőle.
Nem igazán tudtam dönteni a korik közül, úgyhogy mondta, hogy megérti, ő se tudna, de akkor válasszak a holnapi szettemhez.
Következő dilemma, hogy mit vegyek fel holnap.
"Még én se tudom, mi lesz rajtam holnap, de akkor találjuk ki közösen" - írta Lilien.
Szóval, kezdődött a közös outfit-választás, ami mérnöki munka volt, de végül egy videóhívás segítségével sikerrel jártunk, mindehhez kiválasztottuk, hogy milyen korcsolyák legyenek rajtunk, ahogy pedig mindez megvolt, elköszönés után hátradőltem az ágyamon, és a Bécsben készített fotósorozatunkra pillantva megállapítottam, hogy már nagyon régen nem volt ilyen jó barátnőm.
Vagy talán soha.

Ezzel egyszerre pedig a józan eszem a fejét fogva sóhajtott fel, hogy "kezded megint, ugye?".