𝐒𝐳í𝐯𝐞𝐦 𝐧𝐲𝐢𝐭𝐣𝐚

- 51 -

Szasza megcsókolt.
Jónéhányszor tudatosítanom kellett magamban ezt az információt, mire végül nagyjából sikerült felfognom, és mindezt igyekeztem még azelőtt megtenni, hogy felmentem volna a lakásba és szembekerültem volna anyukámmal.

Már rég eltűnt az utcából, amikor én még kint voltam, a hóesésben felnézve a teliholdra.
Az előző telihold alatt még a volt barátomra gondoltam, és az égre nézve kívántam, valami olyat, aminek a végén köze se volt a valósághoz, mert végül minden sokkal jobban alakult.
Életünk legjobb fordulataira valahogy soha nem tudunk számítani.
Aznap este ismertem meg, akkor beszéltünk először Liliék házának a kapuja előtt, mint ha tegnap lett volna, most pedig semmi másra nem tudok gondolni, csak az elmúlt percekre.
Azt hittem, ebben a témában már senki nem tud újat mutatni és nem tudnak olyat éreztetni velem, amilyet még soha nem éreztem ezelőtt.
De, tudott.
És lenyűgöző volt.
Más érzéseim vannak vele, mint Bencével voltak - Bencével kapcsolatban mindig ott volt bennem az óvatosság, a tökéletességre való törekvés, hogy ne rontsak el semmit, hogy a körülményekhez képest mindent meg tudjak neki adni, amit egy barátnőnek meg kell tudni adnia. Bennem volt, hogy más vagyok, nem az a háttér van mögöttem, ami egyszerű eset, hogy ez valahol neki is teher és emiatt mindig úgy gondoltam, hogy tartozom neki. Bennem volt az, hogy pont annyit fog tudni rólam, amit elmondok neki, és mivel együtt vagyunk, kell, hogy tudjon rólam mindent, rá kell támaszkodnom, ezért meséltem neki, de mindig ügyeltem a mértékre, hogy ne ijedjen el tőlem, hogy ne jöjjön ki rosszul, hogy úgy hangozzon minden, ahogy szeretném, hogy hangozzon. Nem is rajtam múlt, hogy mi történik otthon, de a kapcsolatunkban úgy kezeltem, mint ha az én gyengeségem volna, amit ő bevállalt velem.
Bencével évfolyamtársak voltunk, ő volt a focista, népszerű srác, én pedig mellette a táncos lány, aki mellesleg Bence egyik kiskori legjobb barátjának a barátnője. Egy szinten éreztem magam mellette, és ez akkor jó érzés volt, mert pont úgy tudtam megélni az "átlagos lány"-szerepet, mint amire úgy éreztem, hogy szükségem van. Vele átlagosnak tudtam érezni magam.
Mindemellett pedig első volt, első mindenben, viszonyítás nélkül, feltétlen hitben, hogy ez most tökéletes és ezek az érzések összességében kihatással voltak mindenre.
Szaszával mindez teljesen más.
Valahogy sokkal többnek és intenzívebbnek érzem, önmagamat is beleértve.
Magamat is sokkal többnek érzem, és a teret is többnek, amit kitölthetek. Olyannak érzem őt, akire felnézek, aki lenyűgöz és ezzel szinte ösztönöz arra, hogy ne ragadjak bele az "átlagos"-szerepbe. Biztonságérzetet nyújt, szinte belém lát, a legapróbb jeleimből ismert ki, mégsem érzem kiszolgáltatottnak, vagy kínosan fedetlennek magam előtte.
Nem érzem azt a stresszes óvatosságot, a megfelelési kényszert, nem ostorozom magam annyira, nem érzem a nyomást magamon, hogy meg kell ismertetnem magam vele, hogy rá kell támaszkodnom és ezekért nekem kell küzdenem, hogy olyat kell mutatnom magamból, ami nincs is bennem - minden annyival természetesebb, mert pont ilyen természetesen van a kezében mindez.
Olyan embernek érzem, akihez tényleg való, hogy olyanokat tartson a kezében, mint én.
Sokszor beszélgettem már vele rólam, a múltamról, vagy a gyengeségeiről, és persze ilyenkor éreztem már magam zavarban tőle, vagy nem mindig tudtam kezelni, de egyvalamit soha nem éreztem igazából, amit viszont Bencével valahol mindig, ugyanazokkal a témában.
Szégyent.
Szasza nem úgy kezeli a dolgaimat, mint Bence - nem kérdez tovább, hogy mindent tudjon, nem szidja apukámat, nem olyan szubjektív véleményeket mond, amik csak úgy jönnek belőle, hanem amik tényleg előrevisznek valamennyire, és nem csak nyomasztanak, nem önmagában a történetek miatt beszél velem a témában, nem sulykolja belém a rossz dolgokat tovább, valahogy olyan jól közelíti meg az egészet, és tippem sincs, hogyan csinálja.
Kérdez, de nem faggat, meghallgat, de csak azt, amit magamtól mondok és szeretném, hogy hallja, van véleménye és legtöbbször tudom is, hogy mi, de nem manipulál vele és nem érzem nyomásnak, a tudtomra adja, hogy ő hogy látja a helyzetemet, de nem beleszól és nem felszínesen ítélkezik, egyenes, a tekintetén is látszik, hogy egy az egyben úgy gondolja, amit kimond, mert miért is ne mondaná ki őket, de mindezt pont a megfelelő mértékben.
Még engem is meglep sokszor, hogy mindezeknek köszönhetően mennyivel könnyebben mondtam már ki neki dolgokat, mint másoknak, még a felé irányuló belső gátjaim ellenére is.
Nem tudom, hogy engem ismert-e ki így abban, hogy ennyire észvesztően tökéletesen tudja, hogyan kell kezelni és ennyire ért hozzám, vagy ahhoz a típushoz, amibe talán tartozom, vagy csak szimplán ilyen személyiség, akihez az élet egy olyat sodort, amilyen én vagyok, esetleg mindkettő egyszerre, mindenesetre akármit is csinál, teljes mértékben eltalálta.
Tudom magamról, hogy az vagyok, akinek egy része mindettől most ijedten zárná el magát, két lépéssel hátrébb lépve, ha már ő mindig eggyel előttem jár, kétségbeesetten a kontroll után kapva, ami már rég az ő kezében van, de ahogy akkor ott álltam a kapuban, képtelen voltam így nézni minderre.
Megcsókolt.
Akaratlanul mosolyogva magamban, lehajtottam a fejem, és egy picit az ajkamba harapva idéztem fel az elmúlt perceket, miközben belül kellemes melegség járt végig, megborzongatva az összes porcikámat, pillangókkal a gyomromban.
Minden annyira újszerűnek hatott a csókjában, ráadásul a lehető legjobb értelemben.
Őszintén, legszívesebben felhívtam volna, hogy még beszélgethessünk, mert annyira jó érzés volt.
Éghet bele valaki érintése a testembe annyira, hogy akárhányszor visszaidézem magamban, pontosan úgy érzem, és olyan hatással is legyen rám, mint akkor épp?
Egy hónapja, az előző telihold alatt a volt barátomat hiányoltam.
Fordulhatnak fel egyáltalán a dolgok annyira, mint ahogy az enyéim fordultak fel azóta?
Ha tudom előre, hogy az az este ennyire meg fog változtatni mindent, talán egy kicsit felkészültebben állok hozzá akkor.

- Milyen volt a randid? - érdeklődtem Anyától, amikor megérkeztem a lakásba.
Anya épp ekkor pakolta el a ruháit, már átöltözve itthoniba, ahogy pedig meglátott, felcsillanó szemekkel, szinte kiragyogott arccal nézett rám.
Ez megnyugvással töltött el, mert örömmel állapítottam meg magamban, hogy ezek alapján nagyon jól.
- Milyen volt a tied? - kérdezett vissza mosolyogva.
- Neked volt hivatalos randid, mi csak sétáltunk - védekeztem, derűsen feltéve a kezeimet, csak hogy hallhassak az övéről.
- Miután a semmiből feljött hozzád - egészítette ki Anya - Csak akkor mesélek, ha te már meséltél - jelentette ki Anya jókedvűen, ezzel sakkban tartva, mire egy nevetés kíséretében meglepetten kitágultak a szemeim - Látom rajtad, Szívem, hogy volt valami - mosolygott Anya magában, csak úgy megjegyezve, hogy esélyem sincs letagadni - Na, mesélj!
Zavartan nevetve beletúrtam a hajamba.
- Egyrészt Szasza azért jött fel hozzánk, mert egy haverjánál volt a közelben és erre járt.
- Érdekes, itt mindenki valahogy csak "erre jár" - vigyorgott Anya.
- De tényleg - győzködtem - És nem tudhatta, hogy nem vagy itthon.
- Mit csináltatok? - érdeklődött Anya mosolyogva.
- Beszélgettünk. Sokat - láttam be - Itt, a nappaliban. A sétálást csak utána találtuk ki, spontán, mert esett a hó.
- Haza is kísért?
- Igen, és utána ment tovább - válaszoltam, enyhén elhallgatva egy apró részletet.
Anya ezt érzékelve lerakta a kezéből a cuccokat és mosolyogva rámnézett, azt sugallva, hogy "ismerlek, tudom, hogy nem ennyi, mondd már".
Megilletődötten megdörzsöltem az arcom, miközben igyekeztem nem annyira vigyorogni, mint amennyire kedvem lett volna, ha anyukám nem állt volna velem szemben.
- Oké, szóval... - szólaltam meg magamban mosolyogva a földön tartva a tekintetem - Lehet, hogy... megölelt. Aztán elköszöntünk volna, és már ment volna el, deee visszajött, és... jó, megcsókolt - mondtam ki erőt véve magamon, majd ahogy ez a mondat elhagyta a számat, vigyorogva Anyára néztem, aki felcsillanó szemekkel nézett rám.
- Komolyan? - kérdezett vissza Anya feldobódva a hírtől.
- Igen - vigyorogtam - Többször - láttam be.
- Úristen, Regi, ez fantasztikus! - ujjongott Anya - Tudtam én!
- Mit?
- Hogy tetszel neki, Kicsim.
Már ösztönösen tagadtam volna le, de Anya ebben a pillanatban nézett rám egy "ugye nem gondolod komolyan, hogy ezt akarod kidumálni?"-mosollyal az arcán.
- Na jó, most viszont te mesélsz - tereltem át rá a témát mosolyogva, mire Anya vigyorogva elfordította a fejét egy másodperce.
- Nagyon rendes férfiember. Képzeld, az előző házasságából neki is van egy lánya.
- Tényleg? Hány éves? - érdeklődtem.
- Két évvel fiatalabb nálad.
- És miben maradtatok, megismételitek a mait? - kérdezgettem.
- Jövő hét kedd került szóba - vigyorgott Anya.
- Nagyon örülök neked, Anya - néztem rá őszintén mosolyogva - És majd szívesen megismerném.
- Hátha ő is "erre jár" majd egyszer - vont vállat Anya vigyorogva, majd mindketten felnevettünk.

Aznap este Anyával gigantikus anya-lánya programot tartottunk, bekuckózva a nappali kanapéjára, nassolás közben romantikus filmek nézésével, és ahogy a takarónkba burkolózva Anyának dőltem az egyik jelenet alatt, miközben félszemmel a bekapcsolt telefonomra pillantottam, ami pont azt a nevet jelezte ki nekem, amitől óriásit dobbant a szívem, azt éreztem, hogy nagyon régen szerettem ennyire, ahogy a dolgaim alakulnak.

Talán tényleg történhetnek változások a világban.
***************************************
Nagyon-nagyon boldog újévet kívánok mindenkinek! ❤️
Ez egy kicsit rövidebb rész volt, de hamarosan kirakom a következőt. 🥰